Corrosion Of Conformity: Wiseblood (1996)

Mindenkinek megvan a maga C.O.C.-je. Egyesek a trió felállásra (Weatherman, Dean, Mullin) és a karcosabb-agresszívebb hardcore punk albumokra esküsznek, mások a sludge/groove-os Blind lemezt zárták a szívükbe, a legtöbbekhez azonban ’94-ben, a blues-os, southern/stoner-es Deliverance-szel talált utat Woodyék muzsikája. Érdekes, én a Blind-dal ismertem meg őket, azonban az az anyag akkor még nem talált be nálam (hogy később hogyan alakult a viszonyunk, arról november 5-én, annak az albumnak a születésnapján írok), a Deliverance viszont igen, és máig az a legnagyobb kedvencem. Az utóbbi lemez vonalát követő Wiseblood-ot műsoros kazettán vettem meg (a korábbi anyagok másolt szalagon voltak meg), így sokáig ez volt tőlük a „legkomolyabb” és legjobban szóló formátumom. Ha rangsorolnom kellene, az örök favorit mögé talán a ma jubiláló anyagot tenném másodiknak és a Blind-ot harmadiknak.

A csapat történetével most nem rabolnám az időt, arról itt olvashattok. A lényeg, hogy a Deliverance után a Wiseblood-ot is a klasszikus felállás, vagyis Pepper Keenan énekes-gitáros, Woody Weatherman gitáros, Mike Dean basszusgitáros és Reed Mullin dobos (R.I.P. 2020) készítette. A nagyszerű ’94-es albummal igencsak feladták maguknak a leckét, hiszen onnantól mindenki egy hasonló színvonalú alkotást várt tőlük. Kiadójuk, a Columbia Records is igyekezett nyomást gyakorolni rájuk, hogy vegyék igénybe külső dalszerző segítségét (nem mintha erre szükségük lett volna!), és legalább egy slágernótát szeretett volna hallani az albumon, amit aztán a rádiók is játszhatnak, és ami így sokkal több emberhez eljuttatja a C.O.C. muzsikáját. Ez lett végül az utolsóként, mindössze két nap alatt született Drowning in a Daydream, ami aztán tényleg gyakran szólt az éterben, és amit a kiadó 1998-ban – a zenekar tudta és beleegyezése nélkül – Grammy-díjra is nevezett (ebben a kategóriában, a Legjobb Metal Produkcióként végül a Tool Ænemája diadalmaskodott). Véleményem szerint messze nem ez a lemez legütősebb szerzeménye, ám dallamossága, szellőssége valószínűleg kellően befogadhatóvá teszi az ordenáré zenékhez kevésbé szokott fülek számára.

Van, aki szerint a Wiseblood jobb lemez, mint a Deliverance, de olyan véleményt is olvastam, hogy a ma szülinapos album szimplán az előtte megjelent anyag kópiája. Egyik narrációval sem értek egyet. A két album nagyon közel áll egymáshoz, ám több dologban látványosan különbözik. Csupán személyes benyomás, de a Deliverance-en mintha lenne egy selymes szűrő, ami barátságosan bensőségessé teszi a lemez dalait; a Wiseblood-ról ez hiányzik. Talán az erőteljesebb hangzás miatt is, de a csapat ’96-os alkotása mintha nyersebb, agresszívebb lenne elődjénél.

Míg a Deliverance szinte minden egyes percét élveztem, itt időnként azt veszem észre, hogy „unatkozom”. Persze zeneileg ennek az anyagnak is minden cseppje kincs, ám a King of the Rotten –Long Whip/Big America ¬–Wiseblood lendületes füzérét követően egy időre lagymatagabbá válik a produkció. Plusz onnantól a dalokban van egy hol gyengébb, hol erősebb Led Zeppelin-utánérzés. Ha best of irányba rövidítenem kellene az anyagon, a 4.-7. nótát hagynám le a lemezről. Persze a Goodbye Windows-ban is van, ami tetszik: a horzsoló gitárhang és a finoman duruzsoló-döngő basszus melankolikus tánca és a már az előző albumon is hallott, szívhez szóló, síró gitársound. Hozzáteszem, a végére szerencsére ez a dal is begyorsul. A Born Again for the Last Time meg-megtorpanó tempója is Jimmy Page-éket idézi (Good Times Bad Times). A Drowning in a Daydream pedig elég nehezen kap lábra, a refrénje azonban tényleg elég fogós.

A szemlélődő, erősen blues-os The Snake Has No Head az arctalan tömeg gúnyos nevetésével kezdődik, tempóját, hangulatát tekintve az előző korong záró tételére, a Pearls Before Swine-ra hajaz (lezárásával pedig a Black Sabbath munkássága előtt tiszteleg). A párhuzamoknál maradva, egyetértek azzal a kommentelővel, aki szerint a King of the Rotten az előző album Heaven’s Not Overflowing-jának édestestvére, a Redemption City pedig az Albatross röppályája mentén halad. Természetesen nem gondolom, hogy Keenan-ék ez alkalommal is ugyanazt a sablont használták volna, mint a Deliverance esetében, legfeljebb azt mondanám, hogy ami akkor ösztönösen jött belőlük, azt most tudatosan igyekeztek reprodukálni. Itt nincs a Shelterhez hasonló, érzelmes nóta, sem a Without Wings és a Mano de mono által megkezdett sormintába illeszkedő, egy-másfél perces, instrumentális közjáték.

Van viszont egy ütős B oldalunk, ami szerintem erősebb és változatosabb, mint az első felvonásban hallott dalcsokor. Érkezik egyrészt néhány pattogós, két gitárral riffelő nóta, mint a táncos tempójú The Door és a Wishbone (Some Tomorrow), valamint az ezeknél is pörgősebb Fuel, ami az énekhangot leszámítva olyan, mintha a Metallica játszaná egy régi punk rock nóta feldolgozását. Zeneileg simán el tudnám képzelni Ulrichék ’98-as Garage Inc. albumán. S ha már itt tartunk, a Wiseblood egyetlen vendégszereplője James Hetfield, aki a Man or Ash refrénjét énekli együtt Pepper-rel:

„These are primitive times
no care no less
divine surpass
be it man or…”

Egyébként ennek a dalnak az elején is hasonló röhögés hallható, mint a The Snake Has…-ben; a verze meglehetősen vontatott, már-már uncsi, úgyhogy a csúcspontnak egyértelműen a refrén mondható.

„Ahogy mi, úgy a Metallica is New Yorkban keverte aktuális lemezét (a Load-ot; Hammett-ék a Right Track Recordingban, Keenanék pedig az Electric Lady Stúdióban dolgoztak – C.), Het és én pedig napi rendszerességgel együtt lógtunk – meséli a C.O.C. frontembere, hogyan kezdődött barátságuk a Metallica ritmusgitárosával. – Egy apró manhattani bárban találkoztunk, és mindig megbeszéltük, kivel mi történt, hogyan haladnak a munkálatok. Így merült fel, hogy James is énekelhetne néhány sort az egyik dalunkban.” Az együttműködésnek, mint tudjuk, folytatása is lett: a lemezek elkészülte után a Metallica a Corrosion of Conformity-t vitte magával világ körüli turnéjára előzenekarnak, illetve két évvel később Pepper hangját is hallhattuk Hetfieldék Garage Inc. albumán, a Lynyrd Skynyrd-klasszikus Tuesday’s Gone-ban.

A lemez ékköve, zenei csúcspontja számomra a két „déli” nóta, amelyektől tényleg southernné válik a C.O.C. által játszott muzsika: a Redemption City és az albumot záró Bottom Feeder (El que come abajo). Álmos kisvárosban vagyunk, ahol a kihalt utca porában ördögszekeret görget a szél. Az akusztikus és a torzított gitár fej fej mellett vonul végig a szellemjárta településen. Lelassult az idő, kizökkent a világ. Odavágyunk vagy elvágyunk onnan? „What a pity… Redemption City”.

A Bottom Feeder ha lehet, ennél is zseniálisabb tétel. Azt írják róla, hogy jam, de gondolom, Weathermanék minden hangját, minden váltást előre kitaláltak. A ritmusszekció vezeti fel a nótát, majd egy súlyos, Black Sabbath-os riff adja meg az alaphangot. Elszállós és vastagon megzsírozott doom-os részek váltják egymást, a dal közepén jazzes alapra disznók röfögnek rá, amit egy röpke dobszóló követ, majd újabb rifforgia és témahalmozás, végül pedig visszatérnek az alapriffhez… és a disznóólba, plusz a korábban már kétszer is felhangzó gúnyos kacajhoz. A röfögés egyrészt az előző album záró nótájához (Pears Before Swine) jelent kapcsot, másrészt a borítóra mutat, amin a démoni malacfejet a szabadkőművesek egyik legfőbb szimbóluma, a mindent látó (Hórusz-)szem és csirke-mellcsontok – wishbone-ok – veszik körül több példányban. (Utóbbiak kísértetiesen hasonlítanak egy körzőre, ami szintén a szabadkőműves jelképtár része.)

A bottom feeder kifejezést egyébként többféleképpen lehet értelmezni. Jelent élősködőt, ingyenélőt vagy olyan embert, aki alantasabb, a legkisebb kihívással járó dolgokból él, és megelégszik azzal, ami fentről „leesik” neki. De ez a gyűjtőneve a vízfenéken táplálkozó élőlényeknek, például halaknak is. Instrumentális nóta, úgyhogy találd ki, ezek közül melyikre gondolt a költő! 🙂

Az album címét pedig egy múlt századi amerikai írónő, Flannery O’Connor első (állítólag nagyon rossz) kisregénye, a Wise Blood ihlette (magyarul Csalhatatlan vér címmel jelent meg). A könyv a szabad akaratról és a hit elkerülhetetlenségéről szól. Főhőse egy 22 éves, ateistává vált második világháborús veterán, aki hazatérve eltűnt családját keresi, s eközben sok fura emberrel, köztük hamis prófétákkal találkozik.

Az album előzeteseként a csapat egy négyszámos EP-t is megjelentetett (Drowning in a Daydream), rajta a címadóval és a Bottom Feederrel, valamint két, előtte és utána máshol ki nem adott szerzeménnyel. A The Land of Free Disease egész jó kis dal, a nagylemezre is simán felfért volna. A Creedence Clearwater Revival nagy slágerét, a Fortunate Son-t viszont túl lassan játsszák, ráadásul elég erős country-s ízt adtak neki; a ’69-es eredeti változat is jóval lendületesebb ennél, a feldolgozóipariak közül pedig a The Dead Daisies egyenesen lerobbantja vele a tetőt a fejünk felől.

Rádiós sláger ide, Metallica-turné oda, a lemezből végül kevesebb fogyott, mint a Deliverance-ből, de még a Blind-ból is több példány talált gazdára. Ráadásul nem sokkal az album megjelenését követően kiadójuk is dobta Woodyékat, akik mindezekből azt a következtetést vonták le, hogy könnyebben befogadható, populárisabb dalokat kell írniuk. Ebből lett aztán az ezredfordulón a Sanctuary Records égisze alatt megjelent America’s Volume Dealer, ám az azt követő időszak bebizonyította, hogy nem ez az ő útjuk. A banda karrierje véleményem szerint ekkortájt fordult lejtmenetbe; előbb Reed Mullin hagyta ott társait, majd amikor visszatért, Keenan igazolt át hosszabb időre (2006-ban) a története harmadik fejezetét nyitó Downba.

Lényeg a lényeg: a Wiseblood dalai a karrierje csúcspontján (platóján) járó C.O.C. tagjainak dalszerzői, előadói zsenialitását demonstrálja. Ha a Deliverance összességében jobb lemez is, itt is hallunk Pepperéktől olyan dolgokat, amelyeket sem előtte, sem utána nem hallottunk tőlük.

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*