Végighallgatva az Amenra új albumát, felmerült bennem egy kérdés, ami sok más újdonsággal kapcsolatban is aktuális lehet. Merthogy ebben az esetben is nehéz megjósolni, meddig tart a lelkesedés, mikor zuhan vissza a felszálló ág. Egyáltalán: visszazuhan-e? Magyarán mondva: a De Doorn értékei többek-e a részleteiben rejlő felfedeznivalóknál? Az biztos, hogy van mibe kapaszkodni, de kitart-e a kötél? Ez a jövő titka. Maradjunk annyiban, hogy az első benyomások után most tűnik annyira jónak és izgalmasnak, hogy az érdeklődők figyelmébe ajánljam – aztán majd meglátjuk, hogy egy év múlva mekkora lángon ég tovább a tűz.
Kalandozó tekintetemet címével vonta magára. Bizonyára nem véletlen, hogy elsőre Doom-nak olvastam a Doorn-t – végül is, ennek így kellett lennie, különben elkerültük volna egymást (egyébként azóta is rendszeresen félreolvasom). Mint kiderült, Freud igazmondón vett palira: valóban doom elemekkel terhelt zenét tartogat a lemez, pontosabban, a műfajnak egy sajátos értelmezését – azt a fajtát, amire könnyen rá tudok kattanni. A De Doorn pont egy olyan lemez, ami felkelti az érdeklődést. Az egyszerűségében is összetett végeredmény – túl azon, hogy meggyőző –, elég okot is ad rá, hogy elszégyelljem magam, és első körben kicsit utánanézzek az Amenra-nak – így ítélet és pontozás előtt jöjjön a hiánypótlás!
Nem volt kapcsolatom korábbi munkáikkal – csak így utólag lapoztam vissza –, pedig akad belőlük bőven. Többtucatnyi kiadványukat számoltam össze, köztük nagylemezek (mindnek Mass a címe, csak a sorszámuk emelkedik egytől hatig), kislemezek, ilyen-olyan split-ek és koncertvideók, meg még egy csomó minden, ami egy több mint húsz éve létező formáció munkásságába belefér. Első hanghordozójuk 2003-ban jelent meg – Mass I: Prayer I-IV címmel –, de a zenekar születése korábbra datálható. A Belgiumban működő, és éppen feloszló Spineless három tagja alapítja 1999-ben (közülük Kristof J. Mondy basszusgitáros 2006 óta már nem tag), de Colin H. van Eeckhout énekes és Mathieu J. Vandekerckhove gitáros a mai napig a zenekar gerincét adja. (A többiek is veteránnak számítanak: Bjorn J. Lebon 2003-óta dobol itt, Lennart Bossu pedig 2008 óta gitározik. Tim De Gieter basszusgitáros az egyetlen, akinek a De Doorn az első lemeze az Amerna-val.)
A többek között hardcore irányból (is) induló csapat hamar rátalál saját hangjára – leginkább a Neurosis hatását lehetne itt megemlíteni. Szélesre tárt kapukon át invitálnak a fájdalom világába, pengékkel szétszabdalt képeket sorakoztatnak fel, vágóeszközökből fabrikált installációkat, amik akkor is sebeznek, ha csak gondolunk rájuk. Szikékkel dolgozik az Amenra: vérveszteséggel nem törődő precizitással tárja fel a szöveteket, rozsdás tűkkel fűzi egymáshoz a szakadt széleket, aztán elmond egy imát a megüdvözült felett, és veszi elő a késeket megint. A gyűjtőoldalak titulusai szerint ez voltaképpen post-metal, sludge metal, vagy éppen doom metal, esetleg mindezek keveréke. Szerintem is. Ezekkel nagyjából be lehet lőni az Amenra fő irányát, a pontosítást pedig jobb a zenére és a szövegekre bízni.
Aki a gyötrelmeken át megélt spiritualitás szavait tolmácsolja, tudja, mit beszél. Eeckhout intenzív kapcsolatot ápol a fájdalommal. Koncerteken kampókat aggat testére, transz-közeli állapotban, a józan ész határán billegve ordítja ki magából a szavakat, csontjaiban él át minden riffet, minden kiállást. De nemcsak benne, hanem az átlag tízperceket meghaladó tételekben is munkál valami civilizáció előtti időkből itt marad ős-erő, ami annyira lecsupaszított és hiteles, hogy én ösztönösségnek nevezném. Ezer szónál is többet mond erről az az egyetlen sor, amit egyik plakátjukon láttam: „Én vagyok a tűz, amire senki nem vigyáz”.
Eeckhout nemcsak mint énekes-frontember tölt be meghatározó szerepet a zenekarban. A látvány és a koncepció kérdéseiben is az ő elképzelései a mérvadóak. Komplex rendszerekben gondolkodik – a zene mellett hisz a képek erejében is. Borítók, plakátok, videók – és persze a muzsika – együtt adják ki az Amenrát. Távolabbról nézve feltűnik körülöttük egy alkotói közösség is, Church of Ra néven. Itt grafikusok, fotósok, filmesek és koreográfusok működnek közre a csapat látható oldalának megjelenítésében. Érdemes megnézni az Ancienne Belgique-ben, 2017-ben adott koncertjük videóanyagát. A remekül fényképezett és brutálisan megszólaló műsorban a Mass lemezek összefoglalóját adják, és bár Eeckhout énekével nem vagyok teljesen megbékélve, a lendülete és az alája tolt zene nagyon rendben van. Amúgy meg – mindennel együtt – az egész nagyon rendben van. Valójában nincs is okom kötözködni, és nem is fogok. Inter Arma szintű súlyosság.
Most megjelent anyaguk némileg kilóg a sorból – ezért is nem kapta a Mass címet, mint elődei (egyébként ez lenne a hetedik a sorban). A fogantatása sem mondható szokványosnak – főleg, hogy mégiscsak egy tetőtől talpig underground zenekarról van szó, akiket akár az extrém jelzővel is illethetünk. Egy belga kisváros vezetősége arra kérte fel Eeckhout-ot és zenekarát (voltaképpen a Church of Ra-t), hogy különböző (alternatív?) kulturális eseményekhez írjanak zenét, és előadásaikkal legyenek részesei a műsoroknak. Az egyik ilyen alkalom egy első világháborús megemlékezés volt, amihez negyedórányi zenét komponáltak. Saját indíttatásból hozzáadott elemekkel – eseményről eseményre – sorra születtek a dalok, míg egyszer csak valamelyikük a homlokára csap: „Hé! Megírtunk egy teljes lemeznyi anyagot!” Ez lett a De Doorn, vagyis „A tövis”, avagy „A tüske”. Egy tervbe nem vett album, ami „csak úgy” megszületett.
Az Amenra alapvetően nyers zenéje most félig át lett sütve, ami mindössze annyit jelent, hogy harmonikus ízek közegében csikorognak fogaink. A rendezvények adta kezdőlökés ünnepélyesebbé teszi a többinél – bár azokban is van felemelő erő. A belga nyelven elhangzó monológok ambient lágyságú felhőkön úsznak, és kalauzolnak egyik doom szakadékból a másikba. A szakadék egyik oldalán sludge görgetegek zuhognak lefelé, a másikon post „meg nem mondom, micsodák” teszik ugyanezt. Eeckhout hisztérikus éneke (azaz üvöltözése) hosszú távon le tudna zúzni. Szeretem is meg nem is – mert ha belegondolok, egy másmilyen hangfekvés viszont tompítaná a zene élét, ami épp az ő hangjától vág igazán mélyre. Ő feni élesre a szikét, ő hadonászik vele nyakmagasságban. Egyébként pedig a szerepe nem annyira domináns, hogy pusztán e miatt türelmetlennek kellene lennünk (aki kedveli ezt a stílust, az persze nem akad fenn ezen, nekem viszont az egyetlen – egyébként nem túl nagy – nehézséget jelentette a befogadásnál).
Érdemes inkább az összképre koncentrálni. Düh, rítus, frusztráció, alászállás és újjászületés, vagyis ismert amplitúdójú hangulati kilengések – és mögéjük bújtatott részletek – töltik meg a lemez negyvenhét percét minőségi tartalommal, és adnak az albumnak egy olyan dinamikát, hogy minden pillanatban valami magaslaton érezzük magunkat, még akkor is, amikor halk szavúvá válik, és valójában lenn vagyunk.
Az Ogentroost több mint jó kezdés. Ez a semmiből körbekerítő, ostorokkal nógatott mennybemenetel, a maga tíz percével, tökéletes nyitány egy ilyen lemezen. Szintén perfekt kategória az átvezetés után következő De Evenmens, aminek még a klipjébe is beleborzong az ember. Itt is és a lemez más részein is olyan érzésem támad egy pillanatra, mintha a Dark Buddha Rising szelleme libbenne át fölöttünk. A Het Gloren-nek sincs földrengés-biztos struktúrája, csak iránya és alkalmazkodóképessége – és fölfelé haladó útja. A befejezése pedig egyenesen epic! Jár a pacsi érte! Egy hosszúra nyúlt felvezetéssel indul a zárótétel, a majd’ negyedórás Voor Immer (amiben én a kilenc perc nekifutást sokallom), de most is úgy oldódik meg a képlet, hogy a lezárás hallatán már föl kell állni a székből, mert olyan erő húz benne, hogy csinálni kell vele valamit.
Nem kérdés, hogy sokat fogom még hallgatni ezt az albumot, ahogy az sem, hogy a régebbi cuccaikban is érdemes lesz jobban elmerülni. De nem csak a múlt, a jövő is csábító: két termékeny évtized után az Amenra tartalékai kiapadhatatlannak tűnnek, és néhány havonta új kiadványok megjelenését tervezik. Pillanatnyilag is dolgoznak két spliten, egy koncert DVD-n, egy könyvön (a Church of Ra kapcsán, ami már második a sorban), egy ambient albumon, egy filmen, és tervbe van véve a következő Mass lemez is.
Szívvel-lélekkel megírt anyag a De Doorn. Semmi izzadtságszag, nulla megfelelni akarás. Csak azért adok rá négy és fél csillagot, mert Eeckhout éneke még mindig birizgálja a fülem.
Leave a Reply