Accept: Accept, Warlock: Burning the Witches és Hellbound

Az alábbiakban három olyan albumról írok, amelyek megvoltak, többször is hallgattam őket, ám mivel akkor nem igazán tetszettek, jó pár évvel ezelőtt megváltam tőlük. Azonban most meghallgatva e három alkotást, a korábbinál pozitívabb kép alakult ki bennem róluk.

Accept: Accept (1979)

Dávid barátommal 1985 végén, ’86 elején ismertük meg az Acceptet, és rövid időn belül, egy kivételével a csapat valamennyi, addig megjelent nagylemezét megszereztük. Az I’m a Rebel valamiért nem akadt a hálónkba, valószínűleg azért, mert az ismerőseinknek sem, így nem volt kitől átvennünk. 🙂 Így aztán még nagyobb volt a rés az „ifjúkori zsenge” és a zenekar első, általunk „komolynak” tartott albuma, a Breaker között. Igaz, csupán két év választja el őket egymástól, én annak idején mégis nagyon másnak éreztem a két alkotást.

Először is, Udóék bemutatkozó anyaga nagyon rossz minőségben volt meg: mintha monóban szólt volna, mintha egy papírdoboz apró nyílásán préselődtek volna ki a nóták. Ma egy sokkal jobb sounddal van lehetőségem hallgatni az anyagot, így ez a hendikep már a múlté. Ugyanakkor a ’79-es albumon még nagyon más muzsikát játszott az együttes: nem hard rockot, de még nem is igazi heavy metalt. Ami elsőre a leginkább feltűnik benne, az az erős vokálos háttér. A számok szinte mind nagyon dallamosak, de már a későbbi heavy metalos keménység csírája is megjelenik bennük: két gitár, riffelés, még ha ezekre nem is tudtak akkora súlyt fektetni.

Erősen kezdenek a Lady Lou-val és a Tired of Me-vel, majd jön a fájdalmasan szép Seawinds, ami a kezdetek óta a kedvenc Accept-nótáim közé tartozik. Később sajnos néhány gyengébb szám is besikerül: a Sounds of War az elbeszélő verzékkel és a minimál refrénnel messze nem üt akkorát, mint az előtte elhangzó szerzemények, a kapkodó That’s Rock’n’Roll véleményem szerint szimplán béna, és a Street Fighter refrénje is inkább a múltat, mint a jövőt testesíti meg. Érdekes módon a második lírai dalként lemezre került Glad to Be Alone erős még, mind hangzásában, mind hangulatát tekintve.

Talán nem olyan lényeges, de ezen az albumon még Frank Friedrich dobolt, Stefan Kaufmann csak ezt követően érkezett a csapatba (a többiek viszont jó ismerőseink: Udo, Wolf Hoffmann, Jörg Fischer és Peter Baltes). Az Accept bemutatkozó nagylemeze érdekes kordokumentum, megmutatja, honnan indulva jutott be néhány éven belül a zenekar a német heavy metal krémjébe.

Warlock: Burning the Witches (1984)

Nem kizárt, hogy a négy Warlock lemez közül ezt szereztem be utoljára, kizárólag azért, hogy a teljes diszkográfia meglegyen, és így talán érthető, hogy a True as Steel és a Triumph and Agony után már nem sok esélye volt nálam labdába rúgni. Pedig ez sem rossz anyag: kezdetlegesebb, ám nyersebb, zsigeribb, mint a rá következő albumok. A zenét hallva a korai Steeler, Grave Digger, Running Wild jut eszembe (leszámítva természetesen az énekhangot). Doro orgánuma keményebb, érdesebb, valamivel mélyebb, mint amit később megszokhattunk tőle. Itt mintha még hangsúlyosabb lenne a riffelés, a szólók nem feltűnőek; talán szerényebb hangszeres tudással, mindenesetre kevesebb színnel, kisebb érzelmi amplitúdón mozognak, mint a ’86-os és ’87-es albumon, de a tru heavy metal rajongóinak így is nagyon bejöhetett a Warlock muzsikája.

A színvonal szinte végig egyenletesen magas, mindössze a Homicide Rockernél és az albumot záró Holding Me-nél éreztem némi elhalványulást. Ha sarkosabban akarnék fogalmazni, azt mondanám, meglehetősen homogén az anyag, a dalok tempójukat tekintve alig különülnek el egymástól, ilyen szempontból elsősorban a lírai Without You jelent felüdülést. Ez utóbbi nóta mellett a Hateful Guy-t nevezném még meg kedvencemként („You’re a hateful guy / You’re hateful / Hateful when you arrive”), amelyben különösen jó a refrén alatti pörgetés, de az olyan dalok is bejönnek, mint a Sign of Satan, az After the Bomb (micsoda reszelős riff!) vagy a Metal Racer („He’s a damned but metal racer never gonna die”).

Warlock: Hellbound (1985)

Az együttes első két lemezét ugyanaz a felállás készítette, csupán ezeket követően történt személycsere soraikban, és ugye nálam is így oszlanak két csoportra (az általam elhanyagolt ’84-es és ’85-ös album vs. a második két anyag, a Warlock csúcskorszakának produktumai), mégis: véleményem szerint a Burning the Witches és a Hellbound jobban különbözik egymástól zeneileg, mint a Hellbound és az utána született True as Steel.

Először is, az első két lemez között megváltozott Doro hangja: magasabb, süvítőbb lett, ami vagy részéről volt tudatos váltás, vagy a stúdióban hozták ezt ki belőle. Másrészt, egyes dalokban (All Night, Earthshaker Rock, Catch My Heart) itt kezdték el használni azokat az – időnként kissé komikus, popos – elektronikus effekteket, amelyek a True as Steelnek is alap-kiegészítői. Most, friss füllel többször is újrahallgatva a lemezt, megértem, hogy anno miért csak két számot – a címadót és az Earthshaker Rockot – tartottam meg az anyagból. A végig pörgős, koncertközönség-zajjal és egy Ritchie Blackmore-os tremolóval feldobott Hellbound és a szirénázós, nyomokban funkys Világrengető Rock mellett/után ugyanis nemigen tudnék még egy hasonlóan ütős nótát említeni. A többi darab vagy komótosabb, vagy gyors tételként is meglehetősen érdektelen. Talán még a két említett dal között elhangzó All Night férne fel nálam a képzeletbeli dobogóra, leginkább indulószerű, közönség-énekeltető refrénjének köszönhetően. Plusz a Wrathchild kezdődik még ígéretesen, de nagyjából ennyi.

Több a gitárszóló, mint egy évvel korábban, viszont a klisés, semmitmondó számcímek is megszaporodtak az albumon. Ezektől már a ’80-as években is herótom volt, és nemcsak a Warlock esetében, hanem a kortárs zenekarok playlist-jein is. Kinek a fantáziáját mozgatják meg az olyan címek, mint a Down and Out, az Out of Control vagy a Shout It Out? De akár az All Night, a Wrathchild és a Time to Die is ide sorolható. Arról már nem is beszélve, hogy ezen az albumon hallható a zenekar szerintem leginkább felejthető – nagylemezes – lírai dala, a Catch My Heart.

Száz szónak is egy a vége, nálam az első két Warlock lemez leporolásából a debüt album jött ki győztesen, ami azt is jelenti, hogy az én szememben a Hellbound Doróék leggyengébb alkotása.

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*