Warkings: Revolution (2021)

„Out of the shadows
Into the fray
We will fight we will fight
We will fight fight fight
For our freedom
For our kingdom
All for one and one for all”

Magyarul:

„Eljött a hajnal
Elébe mentem
Ó, bella ciao, bella ciao
Bella ciao, ciao, ciao
Eljött a hajnal
Elébe mentem
És rám talált a megszálló”

🙂 🙂 🙂

Akik vannak olyan idősek, hogy ismerik az egykori olasz partizándalból lett nemzetközi mozgalmi nótát, simán rá tudják énekelni a szövegét az aktuális Warkings lemez egyik legnagyobb slágere, a Fight refrénjére. Akik nem, valószínűleg elismerően csettintenek, hogy milyen jó kis dallamot találtak ki ezek a svájci-német-osztrák powerman-ek… 🙂 Ordas nagy nyúlás a téma, még ha a szabad forrás miatt nem is tekinthető plágiumnak. Nem egyszer hallottunk már hasonlót (például Udo Dirkschneider Shot it Out-jában a Moszkva parti esték dallamát); engem mondjuk nem zavar, nálam egyértelműen az album legjobb szerzeményévé teszi a Fight-ot.

A viking, a spártai harcos, a keresztes lovag és a római néptribun, azaz Christian Rodens (basszus), Steffen Theurer (dob), Markus Pohl (gitár) és Georg Neuhauser (ének) harmadik jelenése a mostani, egy ezúttal is R-rel kezdődő címet viselő albumon. (Mi jön legközelebb: Redemption? Reunion?) A három évvel ezelőtt alakult csapat hamar felzárkózott a hősies pózokba feszülő európai power metalisták (HammerFall, Sabaton, Powerwolf, Dream Evil, Firewind stb.) élvonalához, sőt megkockáztatom, imázsuk elég karakteres, muzsikájuk pedig elég fülbemászó ahhoz, hogy meg is előzzék egyik-másik veterán bandát.

Megbízhatóan, és talán éppen ezért egy kicsit kiszámíthatóan hozzák ugyanazt a magas színvonalat: dalaik egyszerre erőteljesek és fogósak, futószalagon gyártják a slágereket, aminek köszönhetően – és ez nem feltétlenül pozitívum – albumaik meglehetősen hasonlítanak egymáshoz. Vagyis nem a progresszivitás szó jut róluk elsőként eszembe, hanem a megbízhatóság. Amiben ez alkalommal némi változást éreztem, az a tömörebb, mélyebb, döngölősebb megszólalás, egyébként ugyanott folytatják, ahol a tavalyi Revenge-en abbahagyták. Szerencsére nem végtelenített slágerturmixot hallunk: ahogy korábban, úgy most is háromnegyed órán belül marad a játékidő.

Ahogy megszokhattuk, vitézeink az ókori görög, római, viking és középkori történelem harci ösvényien bolyonganak. Spártától továbbra sem tudnak elszakadni, itt egy görögös „buzukibetétet” is hallunk a dalban (Sparta, Pt. II). S ha már a zene változatosabbá, színesebbé tétele esett szóba, a Kill for the Kingben a szinti-billentyűk is működésbe lépnek, és általuk „harsonák” fújnak ünnepélyes bevonulót, a Deus Lo Vultban pedig gregorián ének adja a háttérvokált. A Where Dreams Die lírai szerzeménynek indul, aztán ebből is pörgős középtempó lesz, és keleties ritmusok, hangképek bukkannak fel benne. A Spartacus címszerepét vendégként Chris Harms (Lord Of The Lost) alakítja, a Ragnarban pedig egy Medina Rekic nevű hölgy hangját hallhatjuk.

Felesleges egyenként kielemezni a dalokat, mert az egyik így jó, a másik pedig úgy. Neuhauser jellegzetes orgánuma egyszerre férfias és érzelmes; Pohl diszkrét szólókkal járul hozzá a dalokhoz, inkább a riffelése, a ritmusozása az, ami tetszik, és ami kellő súlyt ad a zenének. Élőben még nem volt szerencsém a csapathoz (jövő novemberben, remélem, ez is összejön), de úgy gondolom, koncerten nagyon ütnek ezek a dalok, refrének. Az idei albumot akár tökéletes alkotásnak is nevezhetném, maximális pontszámot egyedül a már említett dejá vu érzés miatt nem adok rá.

A szerző: Coly 1224 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*