The Cult: Ceremony (1991)

1989/1990 táján a Metallica Hungaricában is annyi jót írtak a The Cultról és aktuális albumáról, a Sonic Temple-ről, hogy én is beszereztem, és rövid időn belül óriási kedvencemmé vált az anyag. A további sorrendre nem emlékszem, de valószínűnek tartom, hogy mire a Ceremony megjelent, már a csapat valamennyi korábbi lemezét birtokoltam. És bármennyire is dicsérték a zenekar számára az áttörést meghozó Electricet, az én szememben továbbra is a Hangtemplom fényei ragyogtak a legfényesebben. Ez volt az etalon, és természetesnek tartottam, hogy amint lehet, a következő albumot is megveszem (műsoros kazettán), és igencsak kíváncsi voltam, hogy vajon a Ceremony is hozza-e majd elődje színvonalát. A ma 30 éves alkotás kapcsán akkor és a későbbiekben is felemás érzéseim voltak: egyes dalok nagyon tetszettek róla, néhányat viszont a legszívesebben áttekertem volna.

Ám mielőtt belemennék a részletekbe, néhány szót magáról a csapatról és a Ceremony születésének körülményeiről! Az 1983-ban, az angliai Bradfordban alakult zenekar kreatív magját mindvégig ugyanaz a két ember, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros alkotta/alkotja. A ritmusszekció folyamatosan cserélődött mögöttük; csupán egyetlen alkalommal fordult elő olyan, hogy két albumot (a 2007-es Born into This-t és a 2012-es Choice of Weapon-t) is ugyanazzal a felállással rögzítettek. Ők testesítették meg a The Cult zenéjének két pólusát: míg Astbury a pszichedeliát, a melankolikus lágyságot, a The Doors örökségét és – éppen a Ceremony időszakában – az indiános tematikát hozta a közösbe, Duffy a keményebb megszólalásért, a harapós riffekért és lendületes témákért volt felelős. A kettejük közötti dinamika határozta meg, hogy egy-egy lemezükön aktuálisan „milyen húrokat pengettek”. A gót rocktól és a poszt-punktól fokozatosan jutottak el a klasszikus hard rockig, a 90-es évek első felében a grunge-dzsal is kacérkodtak, ám bármit is játszottak, a frontember erősen Jim Morrisonéra hajazó orgánuma abszolút egyedivé, az első énekhangok után azonnal felismerhetővé tette az együttes dalait.

A régi zenésztárs, Jamie Stewart basszusgitáros még a Hangtemplom felvételeinek megkezdése előtt távozott a csapatból, a kiválóan teljesítő dobos, Matt Sorum pedig az 1989-es lemez megjelenését követően intett búcsút az alapítóknak (és igazolt át a szintén a siker kapujában álló Guns N’ Roses-be). E lépések oka mindenekelőtt a csapaton belüli rossz hangulat lehetett: a két főember nem jutott közös nevezőre azzal kapcsolatban, hogy zeneileg merre kellene továbbindulniuk, ráadásul Astbury erősen drogfüggővé vált. Stewart helyére Charlie Drayton érkezett (akinek első számú hangszere nem a négyhúros, hanem a dob, és aki 2013-2014-ben a The Dead Daisies-ben is megfordult), míg a dobcucc mögé Mickey Curry ült be (akit a legtöbben Bryan Adams zenésztársaként ismernek, de Alice Cooper Hey Stoopid albumán is az ő játékát hallhatjuk).

A két főkolompos emberi és munkakapcsolata állítólag olyannyira a mélyponton volt, hogy találkozni sem kívántak egymással, és a saját részeiket külön-külön vették fel a stúdióban. Művészi kérdésekben ilyenkor valószínűleg egyszerűbb engedni, mint rendre megvívni ugyanazokat a csatákat; most is ez történhetett, ugyanis ha a Sonic Temple zenei irányvonalát a gitáros határozta meg, akkor a Ceremony egyértelműen Astbury gyermeke. A lemez jóval líraibb, lassabb, mint elődje, ráadásul az indián tematika is túlteng rajta, ami tudvalevőleg az énekes „becsípődése” volt.

Korábban olyat is hallottam (olvastam), hogy a frontember részben indián származású, ami nyilván nem igaz. Az apja kereskedelmi tengerész volt, emiatt a család sokat költözött. Ian gyerekkorában Kanadában is éltek, a későbbi énekes ott ismerkedett meg az indiánok történelmével, kultúrájával. A Ceremony címadó dalának eleje is ezt a hangulatot idézi meg, a Wild Hearted Son törzsi tánccal, zenével kezdődik, a White vadásza nyíllal ejti el zsákmányát, az Indian főhősnőjét, rézbőrű kedvesét pedig arra kéri Astbury, hogy engedje ki a haját és segítsen neki…

A lemez hangzása sem hagy kivetnivalót maga után, a megszólalás sokszínűsége pedig az alapcsapat mellett (Ian ez alkalommal sem hagyta otthon a csörgődobját) olyan vendégmuzsikusoknak köszönhető, mint az ütőhangszereken besegítő, veterán Alex Acuña (Weather Report, John Mayall, Ella Fitzgerald, U2, Joe Cocker stb.), a csellón az érzelmek húrjait is megszólaltató Suzie Katayama (Linkin Park, Avenged Sevenfold, Meat Loaf, Stone Temple Pilots, Mötley Crüe, Great White stb.), illetve Richie Kotzen zenésztársa, a később zenei producerként világhírűvé vált Richie Zito, aki itt a zongorát és szintetizátort szólaltatja meg.

Miután megváltam a műsoros kazettáimtól, a Ceremonyból csupán hat számot, a nekem igazán tetsző dalokat szereztem be újra, mp3 formátumban. Ma is ezek a kedvenc szerzeményeim az albumról. A lendületes, remek refrénnel megkoronázott Wild Hearted Son, amely a finom bevezetőt követően úgy lódul neki, mint a pányvával visszafogott, majd szabadjára eresztett musztángok. Nagyjából ugyanúgy, ahogy tette azt két évvel korábban a szintén zseniális Sun King. És bármennyire is imádom a Sonic Temple-t, ha megkérdezik melyik a kedvenc The Cult nótám, gondolkodás nélkül a Wild Hearted Son-t mondom. (Még így, laptop mögött ülve sem tudom nem ütni a légdobot a zene ritmusára és együtt üvölteni a refrént Astbury-vel… 🙂 )

A többi favoritom viszont érdekes módon lírai, legalábbis érzelmesen kezdődő nóta. A White hatásosan vált – a tompa tamokkal – elégikus középtempóra, ahogy a zongoradallamokkal nyitó If is hamar felveszi ugyanezt a – csörgőrázó – utazósebességet. Az énekes meghatározó szerepe természetesen nem azt jelenti, hogy Duffy a háttérbe szorulna: riffjei, szólói nagyon is jelen vannak, biztosítva a The Cult-ra korábban is jellemző, erőteljes hangszeres sound-ot.

A Heart of Soul eleje akusztikus gitárral varázsol tábortűz melletti hangulatot, majd a gitáros egy markáns dallammenettel szúr szíven bennünket, amire később a háttérvokál erősít rá. Astbury hol lágyan énekel, hol hasít a hangja, itt sem nagyon hagy elandalodni. Nem úgy az Indian-ben, ami egyfajta óda, ima a harmóniához és a romlatlan szépséghez; a dal hatását nagyban fokozza a frontember tiszta éneke, az akusztikus hangszerek használata és a cselló libabőröztető hangja. A Sweet Salvation akár sok is lehetne a jóból, konkrétan a líraiságból, főleg úgy, hogy közvetlenül egy másik lassú, érzelmes nóta után következik. Szerencsére más a tempó és más a hangszerelés: itt a női vokál és az orgona ad egyedi ízt a dalnak.

Ma már a korábbi best of-omból kimaradt dalokban sem nehéz megtalálnom az értékeket. A 30 évvel ezelőtti szeánszot varázslatos hangokkal nyitja a címadó nóta, és ugyanilyen megnyugtató középtempóban zárja le a Wonderland. Az Earth Mofo-t annak idején nagyon gagyinak gondoltam: az alap groove-ját, a szövegét, a funkys tempót és hangzást, holott – különösen a refrén alatt – tisztességes húzása van a dalnak, és Duffy is nagyot teker a szólóban. (A mofo a szlengben ugye motherfuckert jelent, a dal szövegében viszont a „mother for you” összevonásaként értelmezhető.)

A Full Tilt nyitó riffje a korai Kiss-t juttatja eszembe, Astbury „super fat funky” kommentjét pörgő-csilingelő gitárhangok, zsíros, morgó basszusfutamok, és ellentmondást nem tűrő, kemény dobütések ölelik körbe, majd megint jön Duffy 220 km/órás ámokfutása – újabb változatos nóta egy egyébként is sokszínű albumon. A Bangkok Rain első fele számomra egy kicsit tétova, széteső, a refrén és a tempós, big city-zős befejezés azonban már rendben van.

És ahogy a címadó, úgy a Wonderland is hangulatos darab, még ha kissé komótosan is tölti ki a rá mért játékidőt, viszont ahogy kell, egyfajta rituális, eksztatikus kántálással („Earth’s your mother / Heed your brother”) zárja le az előadást. Ha máshol nem, ebben a dalban rácsodálkozhatunk az album hangzására, ami egyik dicsérője szerint olyan, mintha tegnap végezték volna rajta az utolsó simításokat (értsd: modern, tiszta és erőteljes).

A Ceremony, ha zeneileg egy kicsit felemásra is sikeredett, nagyon jó lemez, ennek ellenére mégsem hozta a tőle várt eredményeket. Pedig a lendület vitte volna és ekkorra a világhír is a szárnyára kapta már a csapatot, azonban a grunge betörésével a hagyományos rock/metal muzsikák iránt megcsappant az érdeklődés. Másrészt a kritikusok is mást, pontosabban ugyanazt, egy újabb Sonic Temple-t vártak a zenekartól. Eduardo Rivadavia például még évtizedekkel később is úgy gondolta, hogy a The Cult utat tévesztett a Ceremony-val. Mégis mire számítottak a rock kaméleonjaitól, ahogy egyesek nevezték őket? Ha csak a múlt században született albumaikra gondolunk, Duffy-ék mindegyiken valami újjal rukkoltak elő, és ez alól az ötödik nagylemez sem volt kivétel.

Harmadrészt, a zenekart és kiadóját 1992 júniusában beperelte egy oglala sziú házaspár, Tom és Jennifer Crazy Bear DuBray, és 61 millió dollárt követeltek tőlük, amiért a család engedélye nélkül jelenítették meg fiuk, a 11 éves Eternity arcképét a Ceremony borítóján. A botrány nem tett jót az album népszerűségének: nemhogy platinalemez nem lett belőle az Egyesült Államokban (mint az előző két The Cult anyagból), de még az arany státuszt sem érte el.

Ez a zuhanórepülés a 94-es, az együttes nevét viselő albummal is folytatódott, így a zenekar jobbnak látta, ha egy időre szünetelteti működését. Ezt és egy másik négyéves periódust leszámítva azonban a The Cult folyamatosan működött és jelenleg is létezik. S bár régi fényük már megkopott, első öt albumuk egyértelműen a műfaj klasszikusának számít.

A szerző: Coly 1224 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*