Szűz füllel: Ratt – Invasion of Your Privacy (1985)

Na, jól kitaláltam ezt a hülyeséget! HAHA!! Mintha nem lenne elég firkálgatni valóm ide a kedvenc albumaimról, meg a fanzine-be, amit három haverral csinálunk! HEHEHE!! De miután bedobtam ezt az ötletet, és elárultam a többieknek, hogy életem során a glam rock szinte totálisan elkerült, John Quail kollégám rögtön be is ajánlotta az amcsi Ratt második lemezét. A glam rock már kopasz seggű koromban sem fogott meg, ezért soha nem is erőlködtem, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a zenei világba. Két csapat van, amelyeket régebben hallgattam és a mai nap is hallgatok, a Love/Hate és a Mötley Crüe, de ha megengeditek, őket nem nevezném glam rock bandának, bár a korai képeik ezt sejtetik, de ha most belemennék, hogy egyes csapatok, hogyan öltözködtek a 80-as években, akkor csak még zavarodottabb lenne a kép. HEHEHE!!! De ha egy nálam felkészültebb rockprofesszor azt mondja, hogy bizony ők is glam rock csapatok, akkor én kérek elnézést a tudatlanságomért.

Ugye megbocsátjátok nekem, hogy most nem zargatom a Ratt-biográfiát, különben is Dávid Laci kollégám egy 2019-es cikkében már tökéletesen bemutatta a csapatot. Na de akkor ugorjunk is neki a kivégzésnek!! HEHEHE!! Természetesen a csapatot névről már 1000 éve ismertem, csak soha nem hallgattam őket, ezért valahol kíváncsi is voltam, hogy milyen zenét is játszanak.

Ezt az albumot is ugyanaz a felállás rögzítette, mint az elsőt: Stephen Pearcy – ének, Robbin Crosby és Warren DeMartini – gitár, Juan Croucier – basszusgitár és Bobby Blotzer–dobok.

Többször is meghallgattam a lemezt, és az első pár hallgatásnál a szokásos képlet jött elő, mégpedig az, hogy a harmadik nótánál már elkezdett máshol járni figyelmem, és a dalok csak pörögtek egymás után, úgy, hogy tudomást sem vettem róluk. Rájöttem, hogy nem a legjobb módszer, ha már az elején leülök a lejátszó elé, és a számokra koncentrálok, mert az alapból befeszít és görcsbe áll a fülem. HEHE!! Más módszerrel próbálkoztam. Mindig akkor indítottam el az albumot, amikor valami szöszmötölős dolgom volt a lakásban. Például takarítás közben. Egy idő után észrevettem, hogy jó néhány téma vagy dallam ismerősen cseng vissza, miközben pörög a zene. Na, ezután már úgy ültem le egy sörrel a kezemben a fotelba, hogy végig a muzsikára tudtam koncentrálni. Persze most mondhatnák egyesek, hogy baromira ráérek, ha van időm jóra hallgatni egy albumot, meg minek erőltetem, ha nem köt le, de higgyétek el, simán hagytam volna a francba, ha egy idő után egyáltalán nem vette volna be a fülem.

Na, azért nem lettem Ratt-rajongó, és nem fogom begyűjteni az összes lemezüket, de az Invasion of Your Privacy-t néha elő fogom venni, ha egy kicsit lazább rockzenére támad gusztusom.  Agyaltam azon, hogy egyenként végigmegyek mind a tíz dalon, de annyira nem vagyok otthon ebben a stílusban, hogy minden szerzeményt sorjában kielemezzek. Ezt a fajta muzsikát én autózós rocknak hívom, mert szerintem tök jó háttérzene, ha az ember egy kocsiban ülve rója a kilométereket. Ellazít és egyfajta szabadságérzéssel tölti el.

Amitől féltem, az az volt, hogy Stephen hangja ki fogja csinálja az idegeimet, de szerencsére a csávó nem sikongat, nem mászkál a legfelső emeleten, úgyhogy ez nem okozott problémát. HEHEHE!! Enyhén rekedtes orgánuma tökéletesen illik ezekhez a szerzeményekhez. A zenészek teljesítményébe sem köthetek bele. A két gitáros faszán összedolgozik, és remek szólókat sző a dalokba. Juan basszusgitárját is jól hallani, és néha egy-két húrpettingel is meglep, például a Got Me on the Line-ban. Bobby Blotzer dobos szinte végig ugyanazt az ütemet üti minden dalban, de hát ez ugye ilyen zene.  Ezt mondhatnánk egy grindcore- vagy egy HC-dobos esetében is, tehát semmiképpen nem negatív értelemben említettem ezt. Azt kell mondanom, hogy a 36 perces lemez ízletes hallgatnivaló, amit elő lehet venni, ha az ember valami szellősebb eledelre éhezik, vagy ha netán felhív egy csajt magához egy kis „kávézgatásra”. HAHA!!

Vannak nóták, amelyek már a kedvenceimmé váltak. Ilyen a nyitó You’re in Love, amelyben egy kurva jó kis nyers riff az alaptéma, vagy az őt követő Never Use Love, ami egy menetelős ritmusra építkező szerzemény. Szinte kénytelen az ember a lábával követni. És itt van a már említett Got Me on the Line is, amiben egy akkora állat refrén van, mint a Kalifa-torony. Szinte látom, ahogy a 80-as években a koncerteken üvölti a közönség. Apropó, üvöltés: a három gitárosnak köszönhetően rengeteg csordavokál van a dalokban, amit én kurvára bírok, úgyhogy ez is jó irányba lendítette nálam a mérleg nyelvét.

A borítón természetesen egy bombázó szerepel, amint egy hangszóró elé helyezett széken ülve éppen a harisnyáját készül felhúzni. Amióta megláttam ezt a képet, én is így húzom fel a haris…khhmm…akarom mondani a zoknimat. Este pedig így is húzom le, csak akkor már a zokni szagához illő kripta death metal bömböl a hangfalakból, mert ahogy a mondás is tartja: „A stílus maga a zokni!”

Szóval akkor összegezzük azt sok baromságot, amit ide irkáltam! HEHE!! A Ratt végeredményben kellemes meglepetést okozott, ugyanis én valami nyálasabbra számítottam, de már jó ideje próbálom leszoktatni magam az előítéletekről, ha zenéről van szó. Az Invasion of Your Privacy jó album, amit ezután is hallgatni fogok, ha nem is sűrűn. Elképzelhető, hogy a többi albumukat is megkóstolom, de az biztos, hogy sosem leszek hatalmas glam rock fanatikus! HEHEHE!! Amúgy meg fasza kis kihívás volt ez a feladat, amit a többi kollégának is ajánlok kipróbálásra. Engem kifejezetten feltöltött, hogy nem a megszokott, kedvenc stílusaimban zajongó csapatok anyagáról kellett írnom. Kérem a következőt!!! HEHEHE!!

A cikk szerzője: Size 41 további cikk
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*