Evil And Divine. Ennél tökéletesebb címet nem is kaphatott volna a Sunbomb bemutatkozó lemeze. Itt valóban az isteni fény méri össze erejét a gonosz sötétséggel, hiszen az album egyik főszereplője Michael Sweet, a Stryper hívő keresztény frontembere, a másik pedig a földi gyarlóságokban vastagon megmártózott Tracii Guns, akit ugye elsősorban az L.A. Guns-ból ismerhetünk, de úgy mellékesen a Guns N’ Roses nevű önpusztító alakulatnak is alapító tagja volt.
Ez a kettősség már önmagában is érdekessé tette ezt a formációt számomra, úgy meg aztán pláne, hogy elvileg igazi örömzenélésről szól a fáma, tehát nem a Frontiers-főnök Serafino Perugino győzte meg a srácokat egy kiadói prezentáció keretein belül a projekt piacképességéről. Őszintén szólva, kétlem is, hogy egy ilyen lehetetlennek tűnő kombináció valaha is ki tudott volna pattanni az öreg marketingzseni fejéből.
Ugyan nagyjából tisztában vagyok mind a Stryper, mind az L.A. Guns munkásságával, egyiknek se vagyok különösebben nagy rajongója, így hát nem is voltak irreális elvárásaim a Sunbomb lemezével kapcsolatban. Egyszerűen csak izgalmasnak tűnt, hogy két ilyen teljesen eltérő irányból érkező veterán vajon mit tud közösen összehozni. Főleg, mert az előzetes ígéretek doom-os elemekkel kevert heavy metalról szóltak. Ebből is a doom volt az, ami igazán érdekesnek ígérkezett, mert a Stryper sem éppen a belassult borongásról híres, az L.A. Guns-tól meg aztán nem is állhatna távolabb az ilyesmi.
Eleinte kissé szkeptikus voltam a promószöveg valóságtartalmát illetően, főleg amikor megszólalt a lemez kezdő nótája, a Life. Gyakorlatilag egy vegytiszta Stryper-nótát kaptam az arcomba, ami tokkal-vonóval elférne a sárga-fekete csíkos banda bármelyik lemezén. Baromi erős indítás, ez kétségtelen, de annak a bizonyos doom metal feelingnek itt még nyoma sincs. Nem úgy az utána következő Take Me Away-ben! Ezzel a nótával sikerült visszaásniuk a heavy metal ősforrásáig, olyannyira, hogy tulajdonképpen újraírták a Black Sabbath legendás névadó dalát. Minden stimmel, de tényleg: a végítélet harangjaként konduló, belassult nyitóriff, a halk és horrorisztikus verze, és persze a katarzist hozó begyorsulás a dal végén. Teljesen nyilvánvaló a hasonlóság, ám mégsem tudok haragudni a srácokra, mert olyan bravúrosan oldották meg a feladatot, hogy doomster legyen a talpán, aki nem örömkönnyeket morzsolgatva hallgatja a végeredményt.
A lemez legérdekesebb pillanatait egyértelműen azok a dalok jelentik, amelyek a leginkább visszatükrözik Tracii zenei hatásait. A harmadikként felcsendülő Better End például kapásból megmutatja, milyen is az, amikor egy vérbeli punk rock gitáros doom metalt játszik. Itt a kezdeti melankolikus akkordbontások után egy olyan felpörgetett tempójú riff szakad ki a hangfalakból, amilyet legfeljebb egy bespeedezett Tony Iommi-tól várna az ember. Tanítani való, ahogy ebben a dalban játszanak a hangulatokkal, folyamatosan fokozva a feszültséget. Számomra egyértelműen ez a lemez egyik legnagyobb húzónótája, itt tényleg tökéletesen sikerült megvalósítani a különböző műfajok fúzióját. A Born to Win még erre is rádob egy lapáttal: itt aztán van minden, a Led Zeppelin-es indítástól kezdve a punkos csapkodásig, és az a legszebb az egészben, hogy sehol sem lóg ki a lóláb. Irigylésre méltó az a spontán elegancia, ahogy ezek a zenészek a különböző stíluselemekből egységes dalokat tudnak kovácsolni.
Na persze, nem mintha az egyenesebb vonalvezetésű dalokkal bármi gond lenne, sőt! A nyitónótához hasonló, Stryper-stílusban fogant zúzdák közül mindenképpen kiemelném a No Tomorrows-t és a záró They Fought-ot, az utóbbi például különösen nagyot szól azokkal a jó kis old school metal riffekkel. Régi vágású, de mégsem régies. Ez egyébként az egész lemez mottója lehetne. A doomosabb tételek közül pedig a Stronger Than Before az, amire a műfaj kedvelői felkaphatják a fejüket. Meglepően jól áll Michael-nek ez a stílus, szívesen meghallgatnék egy egész lemezre való ehhez hasonló nótát a hangjával. Ha Bruce Franklin feltámasztaná szép emlékű Supershine projectjét, és Doug Pinnick éppen nem érne rá, lenne egy tippem a bajszos bárdista számára, hogy kihez forduljon.
Sweet úr teljesítményét egyébként is külön dicséret illeti, egészen bámulatos, hogy még 58 évesen is ilyen erő lakozik a torkában. Úgy is fogalmazhatnék, hogy pokoli jól énekel, de egy keresztény ember esetében ugyebár nem illik ilyet mondani. További örvendetes tény, hogy a lemez megszólalása köszönőviszonyban sincs a Frontiers Records-nál megjelenő lemezek jól ismert egyenhangzásával. Telten, vastagon szólnak a gitárok, a doboknak pedig igazi terük van, a zenészek jól hallhatóan a keverőpult közelébe sem engedték a lemezkiadó jól bejáratott stúdiós kóklereit. Nem bánnám, ha egyre több zenekar merné követni Sweet-ék példáját.
Nem voltak nagy elvárásaim a Sunbomb lemezével kapcsolatban, talán éppen ezért is ért ilyen kellemes meglepetésként. Egy friss hangzású, változatos albumot kaptunk, amely a címének megfelelően először bejárja lelkünk legmélyebb bugyrait, majd pedig utat mutat a feloldozást hozó fény felé. Úgy látszik, az ellentétek néha valóban vonzzák egymást, mert ez a két eltérő háttérrel rendelkező muzsikus valami egészen különlegeset alkotott. Remek album. Kérem a következőt!
Leave a Reply