Starter Pack

Újabb közös szerkesztőségi cikkel jelentkezünk: ezúttal azt próbáljuk körbejárni, hogy ki milyen „kezdőcsomagot” ajánlana azoknak, akik most ismerkednének a metallal, mint műfajjal. A cikknek nem szabtunk szigorú kereteket, csupán annyi volt a kitétel, hogy mindenki három albumot ajánljon, és pár mondattal indokolja a választását. Hogy ki honnan fogta meg a témát, az hamarosan kiderül.

Buga B:

Helloween: Keeper of the Seven Keys Part 1. (1987)

Nekem ez az album volt a kapudrogom, így természetes, hogy bemelegítésnek ezt ajánlom. Ez számomra a Helloween csúcsteljesítménye, a fejből kirázhatatlan dallamok és Kiske elképesztő hangja garantáltan berántja az embert, és nem ereszti többé. Az I Want Out, a Halloween vagy a Future World örökre megragad a hallgatóban, és hogy mennyire ezen a listán a helye ennek az albumnak, mi sem jelzi jobban, mint hogy metalt egyáltalán nem hallgató barátomnak is nagy kedvence ez a lemez.

Metallica: Metallica (1991)

Bár nem vagyok nagy Metallica-fan, ezt az albumot kifejezetten szeretem, és gyakran hallgatom is. Nyilván egy igazi rajongónak ez szentségtörés, viszont a lemezen található számok már bizonyították, hogy a nem metalos közönséghez is utat találnak (többek között a mára minőségileg megboldogult MTV-n keresztül), így a kemény műfaj sokszínűségének felfedezéséhez is ideálisak.

Kreator: Terrible Certainty (1987)

A Kreator elsőre furcsa választásnak tűnhet, de én ebben az esetben afféle tűzkeresztségnek gondolom. Remekül le lehet vele tesztelni, hogy a delikvens nyitottabb-e a keményebb zenére, és hát ez a lemez a thrash egyik csúcsteljesítménye, egy ereje teljében lévő Kreatortől. És aki ezt szereti, rossz ember nem lehet. 🙂

* * *

Coly:

Kezdőcsomag – de melyik?

Mindannyian máskor, máshogy csatlakoztunk a „mozgalomhoz”, más lemezek által szerettük meg a műfajt. Van, aki fokozatosan ereszkedett bele nyakig az olvadt fémbe: a hard rock felől közelített, és a klasszikus heavy metalon át jutott el a thrash-ig, black-ig, death-ig. Más fejest ugrott, és az első sokkolóan katartikus élmény után egyből ott találta magát a forgatag közepében. Így aztán szerintem nincs is egységes recept arra, hogy milyen albumokkal, milyen zenekarok munkásságán keresztül szerettessük meg valakivel ezt az irányzatot. Ha túl lagymatag muzsikát ajánlunk, az illetőt nem ragadja magával, ha túl durvát, elijesztheti a hangfalakból áradó egészséges agresszió. Így aztán a magam részéről középre lőttem be a „tananyagot”: nem azokat a korongokat sorolom fel itt, amelyek anno számomra jelentették a kapudrogot, és nem is a legkeményebb alkotásokat, hanem olyan klasszikusokat, amelyek egyszerre fémesek, lendületesek, technikásak és dallamosak. Amelyekben benne van mindaz, amitől szerethető ez a műfaj: a fogós refrének, az ikergitárok tánca, a váltott szólók, az egy dalon belüli hangulat- és tempóváltások.

Iron Maiden: Piece of Mind (1983)

Nem feltétlenül ez az első Dickinson-korszak legjobb alkotása, de már kellően érett anyag. Barátságos, szerethető muzsika, változatos dalcsokor, benne az epikus magasságokba emelkedő Revelations-szel, az örök sláger Flight of Icarus-szal és Trooper-rel, valamint személyes kedvencemmel, a Where Eagles Dare-rel.

Judas Priest: Defenders of the Faith (1984)

Számomra a 80-as évek heavy metaljának egyik alapdarabja, a Priest pedig – a Maiden mellett – a korszak meghatározó bandája. A Defenders… egy tökéletes alkotás, slágergyűjtemény, kezdve az ellenállhatatlan, remek gitár- és énektémákat felvonultató Freewheel Burninggel, a kiváló The Sentinel-en, a harapós Love Bites-on és a botránykő Eat Me Alive-on át a lírai Night Comes Down-ig és a közönség-énekeltető címadóig.

Metallica: Ride the Lightning (1984)

Talán meglepő, de nem kedvenc Metallica albumomat, a Master of Puppets-et ajánlom egy kezdőnek, hanem azt a lemezt, amit én is elsőként hallottam a csapattól, és amivel már akkor megvettek maguknak. A Fight Fire with Fire és a címadó nóta közötti váltással, a For Whom the Bell Tolls sulykolásával, a Fade to Black kezdeti érzelmességét elsöprő felpörgéssel, a The Call of Ktulu összetettségével és persze az örök koncert-kedvenc Creeping Death-szel.

„Die!
By my hand
I creep across the land
Killing first born man”

Az alaplemezek sorát a végtelenségig lehet folytatni, jelezve, hogy ezek a zenék egyfajta origót képeznek, a határokat minden irányba ki lehet tolni, és ezeknél szellősebb, durvább, gyorsabb, lassabb, szomorúbb és vidámabb muzsikák is léteznek.

* * *

Gabrielkiss:

Black Sabbath: Master of Reality (1971)

Úgy gondolom, az alapokkal minden metalosnak illik tisztában lennie, márpedig ebben a műfajban a Black Sabbath-nál alapvetőbb zenekar egyszerűen nem létezik. Ha egyetlen lemezt kellene ajánlanom a hetvenes évekből, akkor egészen biztos, hogy a Master of Reality lenne az. Ha az igazán súlyos gitárhangzások eredetét akarjuk felkutatni, akkor egészen eddig az albumig kell visszautaznunk az időben. Tony Iommi, a riffek mindenható ura brutális mennyiségű gyilkos gitártémát passzírozott bele ebbe a lemezbe, Ozzy egyedi énekhangja és ragadós dallamai szintén örökérvényűek. Metal-történelemlecke a legmagasabb szinten előadva.

Metallica: Kill ‘Em All (1983)

A heavy metal aranykorát kétségtelenül a nyolcvanas évek jelentik, a Metallica bemutatkozó albumánál tökéletesebb kordokumentumot pedig keresve sem találhatnánk ebből az időszakból. Tulajdonképpen az egész műfaj esszenciája benne van ebben a lemezben. Kiváló belépőnek tartom a durvább zenék világába, mert az irdatlan zúzások ellenére is fogós, kerekre csiszolt dalokból áll a műsor. Minden túlzás nélkül ez minden idők egyik legjobb metal lemeze; akinek nem jön be, az jobb is, ha hagyja az egészet a csudába.

Pantera: Cowboys from Hell (1990)

A kilencvenes évekre a metal legsötétebb korszakaként szokás emlékezni, amiben nem kevés igazság van, de azért történtek jó dolgok is akkoriban. A Pantera például éppen akkortájt talált rá a saját hangjára, aminek köszönhetően végül a korszak egyik legmeghatározóbb bandájává váltak. A Cowboys from Hell lemezen minden rajta van, ami jó volt a kilencvenes évek metaljában, és mentes mindentől, ami miatt átkozzuk azt az évtizedet. Pengeéles riffek minden másodpercben, torokgyilkos énektémák és persze a legfontosabb: brutálisan erős nóták. Kötelező.

* * *

Szabó Viktor:

Mi lehet az a szempont, ami alapján valakinek ajánljunk egy albumot? A könnyű befogadás? A lemez egyetemes elismertsége? A ránk gyakorolt hatása? Bármelyik opció jó lehet. Ha egy kezdő zenerajongónak kellene meghatározó lemezeket mutatni, a legtöbb embernek valószínűleg Led Zeppelin, Black Sabbath, AC/DC, Metallica albumok jutnak eszébe. Ahogy nekem is. De ettől most el akartam térni, és pusztán erős albumokban gondolkodtam, kissé eltérő stílusokban.

Skid Row: Slave to the Grind (1991)

Kegyetlen erős album, egy igazi rocker fazonú, karizmatikus frontemberrel, akinek a hangja megrepeszti a falakat. Heavy metal, power metal, hard rock, lírai dalok. Ugyanakkor az is érződik, hogy a glam felől érkeztek. Hihetetlen nagy kár, hogy ez a zenekar, a klasszikus felállásában csupán három sorlemezt tett le az asztalra. Itt minden megtalálható. Dühös, lendületes, húzós klasszikus. Ezt ismerni kell.

Slayer: Reign in Blood (1986)

Elképzelhető, hogy más kolléga listáján is rajta lesz. Született már ennél korábban is thrash metal lemez, de ez mindet felülmúlja. 28 perc tömény thrash: mint amikor a hentes leszedi a zsírt, az inakat, a csontot, és marad a színtiszta hús. Gyakorlatilag egy hosszabb levegővétellel meghallgatható. Ha bármikor feltettem ezt a lemezt, mindig végig is pörgettem, nem szakítottam meg, annyira sodor magával. És amikor a végére érsz, annyit mondasz: aztakurva! Aki a keményebb zenék felé nyitott, annak ez kötelező anyag. Metaltörténeti klasszikus.

Pearl Jam: Ten (1991)

A grunge jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a klasszikus metal egy kissé a háttérbe szoruljon, és alternatívabb, más megközelítésű zenekarok törtek előre. Azon lehet vitatkozni, hogy a Ten klasszikus grunge vagy sem, de tulajdonképpen tök mindegy. Az adott kor kiváló lenyomata. Az elejétől a végéig nagyon erős, nincs rajta gyenge pillanat. Instant slágerek, nagyon mély, érzelmes dal, ízig-vérig grunge tétel egyaránt található rajta. A Ten nem csupán az az album, amit „okolhatunk” a grunge előretörése miatt, a zenei repertoárt is tágíthatjuk vele.

* * *

John Quail:

Nos, nem egyszerű dolog mindössze három lemezt ajánlanom, hiszen minél többet ismerek, annál nehezebb a feladat. Írhatnék egy alap Black Sabbath, AC/DC, Iron Maiden vagy éppen KISS anyagról, de azokat még a kezdők is ismerik valamilyen szinten a különböző médiumokból. Úgy döntöttem hát, hogy a sok száz banda több ezer albuma közül olyanokat helyezek a reflektorfénybe, amelyek nem a legközismertebbek, mégis óriási hatással lehetnek egy fiatal rockerre, ahogyan rám is azzal voltak egykor. A sokszínűség kedvéért igyekeztem három kontinensre is koncentrálni, így esett a választásom az angol Tokyo Blade, a japán Loudness és az amerikai Agent Steel egy-egy korai klasszikusára.

Tokyo Blade: Tokyo Blade (1983)

Az angol srácok debütáló lemezükön nagyszerű érzékkel gyúrták egybe a Judas Priest és az Iron Maiden zenei stílusjegyeit, amelyeket sikerült megfejelniük a saját egyéniségükkel. A New Wave of British Heavy Metal (NWOBHM) minden jellemző eleme megtalálható itt: sodró lendület, beinduló nóták, bekeményedő lírák, nagyszerű ikergitáros részek, fogós énekdallamok a magasabb fekvésű tartományokban előszeretettel mozgó Alan Marsh énekessel. Számomra „megunhatatlan” kategória.

Loudness: The Law of Devil’s Land (1983)

Az Osaka Prefektúrából származó Loudness harmadik albuma akadt be nálam nagyon 1983-84 táján. Az anyag érdekessége – a kiváló zene mellett –, hogy Minoru Niihara alapvetően japán nyelven adja elő énektémáit, amelyeket megfejel angol részekkel, refrénekkel. Igazán csupán a Speed című nótában dalol szinte teljesen angolul. Hangulatos, távol-keleti beütéseket sem nélkülöző heavy metal muzsikájuk már akkor is üde színfoltja volt a színtérnek, változatos dalaik, amelyek között több gyors téma is felüti a fejét, valamint Akira Takasaki remek gitártechnikája a kor legjobbjai közé emelte őket.

Agent Steel: Unstoppable Force (1987)

A brazil származású, John Cyriis művésznéven ismert UFO- és SETI-hívő dalnok zenekarának második albuma már az első nótával leszakítja a fejünket! Az egész anyag egy roppant fifikás speed/thrash/power egyvelegként írható le. Nyugisabb és zaklatottabb részeket tartalmazó, John szirénázásával megspékelt, iszonyatosan odab@szós begyorsulásokkal tarkított muzsikájuk a fémtörténet egyik legtökéletesebb gyöngyszeme! Ezt egyszerűen hallani kell!

Összefoglalva elmondható, hogy mindhárom album kiállta az idő próbáját, hiszen ma is pont olyan nagyszerű hallgatnivalók, mint a megjelenésük idejében voltak. Külön érdekesség, hogy valamennyi zenekar aktív és többé-kevésbé rendszeresen jelentkezik új lemezzel. Nem egy túl extrém csomag az ajánlatom, azt talán a többieknél találjátok, viszont aki a semmivel össze nem hasonlítható nyolcvanas évek miliőjére kíváncsi, itt igazi csemegékre lelhet!

* * *

Sipy:

Az én szempontom elsősorban az volt, hogy lehetőleg minél több irányzat stílusjegye és hangulata érintve legyen az általam választott három, úgymond, alapbanda e lemezein.

Iron Maiden: The Number of the Beast (1982)

Egy tökéletes lemez! Hallgatása közben zeneileg egy átfogó képet kapunk a heavy metalban rejlő potenciálról! A lendület, keménység, szépség, misztikum és a kiváló dallamok mesteri elegye! ALAP!

Metallica: Ride the Lightning (1984)

Hasonló a helyzet, mint a Maiden lemez esetében: ez is egy átfogó mű, de itt már egy jóval komorabb hangzás a mérvadó, ami előfutára jó néhány, majd a későbbiekben kialakuló metal műfajnak (thrash, groove, metalcore…). E lemez értékét nálam nagyban növeli, hogy ezen az albumon szerepel a metal zene eddigi történelmében íródott egyik legzseniálisabb instrumentális szerzemény, a The Call of Ktulu, ami szerintem már simán komolyzenei magasságokat feszeget! (Maximális tisztelet a szerzőknek!)

Dimmu Borgir: In Sorte Diaboli (2007)

Ez a lemez kiváló példa arra, hogy a legsötétebb metal műfajban született szerzemények is tudnak kitűnő hangzással, maximálisan élvezhetően megszólalni, és hogy a szimfonikus betétek nagyon is illenek ehhez a súlyos muzsikához.

* * *

Bársony Péter:

Félénk kezdőknek: Rush – Counterparts (1993)

Nehezen tudom elképzelni azt az embertípust, aki hátat fordít a csodának, és száműzi életéből a Rush zenéjét. Biztosan vannak ilyenek – tudom, hogy vannak –, de nem szeretnék a helyükben lenni. A Rush a rockzene (és tágabb értelemben véve az egész metal zene) egyik közös osztója, egy állandó érték – mint fizikában a fénysebesség. A hatalmas életmű gyakorlatilag makulátlan, karcmentes, és Neil Peart halálával immáron lezártnak is tekinthető. Van miből válogatni, és majdnem mindegy is, melyikre mutatok rá – jó választás lesz. Becsúsztatom hát egy kezdő rocker batyujába egyik személyes kedvencemet, a Counterparts-ot, mert karakterisztikája – all in one, one in all alapon – igazi beavató albummá lényegíti át.

Bátrabbaknak: Paradise Lost – Shades of God (1992)

’92-ben meglepetésként ért minket a Paradise Lost harmadik lemeze. A kezdeti death/doom dominanciából megmaradt a doom, mint vezérfonal, és még a Gothic-hoz képest is felerősödött benne a dark/goth összetevő, ami mindig is része volt Nick Holmes-ék zenéjének, de ekkortól vált ténylegesen albumaik fő szervező erejévé. Minden korábbi sallang ment a levesbe, a riffek pőre doom/metal témákká „egyszerűsödtek”, tisztult a hangkép is. Ez a változás nem volt annyira egyértelmű, mint amilyen szükségszerűnek látszik utólag. Valahol itt kelt ki a tojásból a sárkány, itt indult útjára az a PL, amelyik aztán a metalzene rajongóinak szélesebb rétegeit is maga mellé tudta édesgetni. Számomra hibátlan album a Shades of God, kilenc tökéletes dallal, amelyek közül az utolsóként elhangzó As I Die már az Icon és a Draconian Times világát vetíti előre.

Katasztrófaturistáknak: Thy Catafalque – Rengeteg (2011)

Átugrok néhány lemezt, és a mélyvízbe vetem magam, ahol örvények és világ-sebző erők közt egy elsüllyedt hajó kincses ládája csábít magához. Feneketlen egy láda ez. Szunnyadó halált, kibomló életet, születő hegyláncokat és esőben eltűnő emlékeket – azaz black metalt, death metalt, folk áttűnéseket, költészetet és szupernóva-kitöréseket találni benne. Különleges album a Rengeteg. Kortárs művészetnek is nevezhetném, abból a szigorúbb, egyben átszellemültebb fajtából, ami erejével nem megtör és leigáz, hanem felemel. Lélekmelengető energialöket, egy szelíden is kiszámíthatatlan szörnyeteg, amelynek szíve itthon dobog, de a hullám, amit kelt, a világ legtávolabbi sarkában is mérhető. Aki még életében nem hallgatott rockzenét, azt is ezzel szoktam zargatni, hadd érezze, milyen erők képesek egyórányi zenébe sűrűsödni.

* * *

Ti melyik három albumot ajánlanátok egy, a műfajjal most barátkozó ismerőstöknek?

About Rattle Inc. 227 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*