Két-három évvel ezelőtt érzékeltem azt az új trendet, hogy az undergroundbam mozgó zenekarok egy része egyre inkább EP-kben gondolkodik, aminek alapvetően két oka lehet. Az egyik, hogy nagykiadós támogatás híján, saját zsebből csupán rövidebb stúdióidőt tudnak megfizetni. Vagy úgy gondolhatják, az időnkénti „nagy dobásnál” fontosabb a folyamatos jelenlét: inkább sűrűbben jelentkeznek rövidebb kiadványokkal, mintsem hogy két-, három- vagy négyévente tegyenek le az asztalra egy-egy terjedelmesebb lemezanyagot. Annak idején üdvözöltem ezt a törekvésüket, már csak azért is, mert nem vagyok híve a túlontúl hosszú albumoknak. Egy négy- vagy ötszámos pakk is lehet kerek egész, egy időre elegendő dózis a jófajta muzsikából.
Ám most több EP-nek nevezett, mindössze három nótát tartalmazó anyagot hallva is megkérdőjeleződött bennem ennek az állításnak az igazsága. A Gama Bomb szűk 12 perces Thunder over Londonját, a Sodom bő 14 perces Bombenhageljét és a Spirit Adrift szűk 20 perces Forge Your Future-jét is inkább gondolom egy túlhízlalt kislemeznek, mint egy karcsúra szabott EP-nek. Inkább tűnnek a legutóbbi nagylemezről valamiért lemaradt dalok gyűjteményének, mint önálló műveknek. Kóstolónak megteszik, zenei élményként viszont… mire úgy igazán belemelegednénk a produkció élvezetébe, mire felvennénk a megfelelő fordulatszámot, már le is csengtek az album utolsó hangjai. Úgyhogy van némi hiányérzetem, azzal együtt, hogy valamennyi anyagról elmondható: minőségi muzsikát hallunk rajta. Ez a gyakorlat viszont – az egykori magyar filmsiker, a „2×2 néha 5” mintájára – egy új axiómát mondat ki velem, miszerint a 2×3 nem mindig 6, azaz két egymás utáni EP dalai nem biztos, hogy ugyanolyan magas fokú élvezettel ajándékoznak meg, mint egy teljes nagylemez.
A fenti gondolatokat külön írásnak szántam, ám mivel ihletőjük éppen a szóban forgó Spirit Adrift EP, úgy éreztem, ezen írás bevezetőjeként sem hatnának idegenül.
Mindezek után nézzük, mit kínál nekünk Nate Garrett idei anyagán! Szándékosan egyetlen muzsikust említek, hiszen a Phoenix-i illetőségű SA hat évvel ezelőtt az énekes-gitáros szólóprojektjeként indult. 2017 óta találjuk ott a csapatban Marcus Bryant dobost, és ugyanebben az esztendőben lett belőlük valódi, négytagú zenekar is, ám a frontember mellől az elmúlt két-három évben szép lassan elfogytak a muzsikusok, és tavaly óta már ismét csak a Garrett–Bryant tandemről beszélhetünk. Nekik segít be időről időre billentyűs hangszereken a dobos tesója, Preston (akitől a gitározás sem áll távol), a felállás pedig – ha szükséges – Sonny DeCarlo turné-basszusgitáros csatlakozásával válik koncertképessé.
Én két évvel ezelőtt, a Divided by Darkness albummal fedeztem fel magamnak a csapatot, és kapásból maximális pontszámot adtam arra az anyagra (itt). A tavalyi Enlightened in Eternity pedig év végi listámon a Top 5-ben végzett (arról a lemezről itt írtam), úgyhogy igencsak kíváncsi voltam, milyen muzsikával rukkol elő ilyen hamar a láthatóan munkamániás énekes-gitáros.
Rögtön le is lőném a poént: semmi váratlanra ne számítsunk, se feldolgozásra, se Garrett saját műfaji határait feszegető próbálkozásra, de még csak instrumentális vagy lírai nótára se. A három szerzemény nagyjából ugyanazt adja, ami az előző albumokat is szerethetővé tette.
A címadó nóta lírai felvezetéssel indul, majd ráérős középtempóban tölti ki a számára adatott bő hat percet. Keserédes, elégikus hangulatú darab, old school szellemiséggel, ugyanakkor modern megszólalással. A Wake Up valamivel tempósabb szerzemény, amelyet szívhez szóló gitármelódiával és egy remek váltást követő szitáló riffel tettek az anyag legütősebb darabjává.
A hét- és félperces Invisible Enemy a fenti két irány között lavíroz: a melankólia is tetten érhető benne, ugyanakkor a leggyorsabb témák is ebben a dalban kaptak helyet. Garrett énekdallamai a hol vágtázó, hol tekeredő, kunkorodó riffek közé fészkelik be magukat. Az egész anyagon végig jólesően horzsol a gitár, tisztán, incselkedően cincognak a cinek, a röpke húszperces előadást pedig a szintetizátor futurisztikus, elhaló hangjai rekesztik be.
A kiadós háttér (Century Media) és a zene minősége adott, Garrett-éknek most már csak a megfelelő méretű vitorlát kell felhúzniuk ahhoz, hogy meglovagolhassák a siker hullámait. Szeretem a Spirit Adrift muzsikáját, maximális pontszámot csupán az anyag fájó rövidsége miatt nem adok rá.
Leave a Reply