Számomra ez az album jelenti a Slayer úgymond „nagy visszatérését”. Mint azt már pár korábbi cikkemben is megemlítettem, az ezt megelőző két lemezük nálam nem aratott osztatlan sikert. Sőt, inkább a csalódás kategóriába tartoznak. Éppen ezért anno ehhez az anyaghoz is fenntartásokkal közelítettem, ami (hál’ istennek) az első hallgatás után rögtön el is tűnt belőlem! Örömmel konstatáltam, hogy bő tíz év után újra egy jó hangzású, hamisítatlan, minden sallangtól mentes THRASH metal lemezzel rukkolt elő a nagy kedvencem! Mivel e banda esetében egy mára már lezárult életműről beszélhetünk, határozottan kijelenthetem, hogy a God Hates Us All (természetesen az első öt album mellett) nálam egyértelműen a klasszikus Slayer lemezek közé tartozik. Maximálisan osztom Kerry King egy, e lemez megjelenése körül tett nyilatkozatát: „A God Hates Us All az eddig készített legsúlyosabb anyagunk. Ebből a szempontból valóban ott a helye a korai lemezeink mellett. Ez az anyag jól mutatja, hol tartunk most, pont úgy, ahogy az eddigi lemezeink is mindig egy adott időszak lenyomatai voltak.”
A hatásvadász „Isten mindnyájunkat gyűlöl” albumcím és a borítón látható, szögekkel átvert véres Biblia is hűen tükrözi a lemezen hallható zene hangulatát. Bár a Slayer mindig is a durvább metal műfaj éllovasa volt, ezúttal talán sikerült még egy „lapáttal rátenniük”! 🙂
Ebből az anyagból valóban süt a düh és agresszió! A Matt Hyde producer által biztosított, kellően karcos és erős hangzás már-már a Reign in Blood szintjét súrolja. Zeneileg talán egy kicsit gyengébb, mint a ’86-os klasszikus, de intenzitásban szerintem simán felveszi a versenyt elődjével. Ez a lemez is egy újabb bizonyíték arra, hogy ebben a stílusban a Slayer verhetetlen! A banda thrash műfajhoz fűződő, megingathatatlan viszonyáról ezen anyag kapcsán Jeff Hanneman így nyilatkozott akkoriban: „A Slayer pont attól Slayer, hogy az elmúlt 20 évben kialakítottunk egy saját stílust és hangzást, amihez ragaszkodunk. Viszont, ha valaki meghallgatja a Show No Mercy-t, a Diabolus in Musica-t vagy a God Hates Us All-t, igenis hallhat változást a zenénkben. Úgy is lehet változni, hogy az ember hű marad az eredeti stílusához. Nem szeretem, ha egy zenész fejlődésnek nevezi az aktuális trendekhez való igazodást.”
És milyen igaz! Ha voltak is kísérletezősebb korszakaik Arayáéknak, azért ők alapvetően mindig is a thrash legnagyobb „ágyúi” maradtak! Ez vitathatatlan!
A lemezt indító, másfél perc körüli Darkness of Christ egy intró, amolyan zenei montázs. A hullámzó hanghatások, a folyamatos női narráció, a vége felé Araya jellegzetes, üvöltős orgánuma és persze a már itt hallható, pár szigorú gitártéma jó felvezetője a lemez egészén nyújtott, intenzív durvulásnak. 🙂 A Disciple jellegzetesen egy rohadt jó Hanneman nóta, zseniális riffekkel. Nem véletlen, hogy e dalnak sikerült bekerülnie a koncertközönség által is kedvelt és sokat játszott klasszikus számok közé.
Az ez utáni God Send Death nálam az LP abszolút favoritja, amelynek zenei részét persze szintén a szőke zseni jegyzi. Az ezt követő, jórészt King-szerzemények szintén hozzák a Slayertől elvárt, minőségi thrash színvonalat. A 13 tételes anyagról egyedül a Bloodline-hoz készült klip. Ez a dal eredetileg a Drakula 2000 című vámpírfilm betétdalaként funkcionált, és a két gitáros mellett Araya is részt vett a dalszerzésben.
Az akkoriban már egyre nagyobb népszerűségnek örvendő internetes letöltések ellenére az albumból az első héten az Egyesült Államokban 51 ezer példány kelt el, és ez a Billboard-lista 28. helyét jelentette. Ez egy ilyen szélsőséges thrash lemeztől szerintem nagyon jó eredménynek számít.
És a végén egy személyesebb vonatkozású dolgot említenék az anyaggal kapcsolatban. Tudni illik, az ezt a lemezt bemutató turnén vált ki Paul Bostaph a bandából, hogy ismét átadja a helyét Dave Lombardónak. Így tehát újra összeállt az eredeti Slayer. Ez a hír a magamfajta ős-fanoknak anno óriási örömet jelentett. (Nem mintha bajom lett volna Bostaph játékával.) Igaz, több mint tíz év csúszással, de a klasszikus felállással hallani az első öt album dalait azért mégiscsak életre szóló élmény! És szerintem sokan gondoltuk akkoriban így. Nekem 2005. június 23-án sikerült látnom ezt a klasszikus négyest a néhai PeCsa szabadtéri színpadán, és természetesen akkor is taroltak, mint mindig! UFF! 🙂
Leave a Reply