Kicsit úgy érzem magam, mintha szülinapos lennék! Egy héttel ezelőtt Kreator (itt írtam róla), most pedig a szombathelyi blekkerek bulija, amire – nem tagadom – nem sokkal kisebb izgalommal készültem, mint az előbbire, no, nem azért, mert félő volt, hogy elmarad, inkább a régmúlt találkozásból fakadóan. Ekkor döbbentem rá, hogy az emberek (azaz én 🙂 ) mennyire hajlamosak megfeledkezni, halasztgatni régi, hazai kedvenceik koncertjeit, ha a globális világ minden zenéje rájuk zúdul. Írd és mondd, 2016-ban hallottam utoljára őket, a Marduk társaságában, legnagyobb sajnálatomra akkor mindkét zenekar irtó középszerű bulit nyomott, sok emlékem nem is maradt belőle. Ide is nehezen indultam el, de szerencsére az asszony megadta az utolsó löketet, úgyhogy eltrappoltam az Instanthoz, ha már majd’ egy évet csúszott ez a koncert is…
Ráadásul elég sok rosszat hallottam a helyről, így összességében kicsit féltem is, elvégre az Instant mindenről ismert, de a metalbulijairól nem nagyon (a szóbeszéd ellenére kötelességem elmondani, hogy e téren nagyon kellemesen csalódtam: a biztonsági személyzettől kezdve a pultosokig mindenki maximálisan kedves, segítőkész volt, ergo vagy a metalosok túl illemtudók vagy a többi buli túl balhés). Az egész hely kellemesen tágas, az érintett koncertterem teljesen megfelelt egy kisebb metalbuli megrendezésére, az csak a véletlen varázsa, hogy a színpad felett egy harsonás női angyal lebeg (utalva a Sear Blissre). És a fényekkel sem bántak csínján: időnként azt hittem, hogy elérkeztem „ama” alagúthoz (néha tényleg majd’ megvakultam a fényektől).
Korán mentem megint, hogy elcsípjem a beharangozott vetítést, és bizony emiatt felemás érzéseimnek is kénytelen vagyok hangot adni. Jó volt a koncert? Igen is meg nem is. Anno én is zenéltem, így tudom, milyen faxa dolgok szoktak születni a próbatermekben, mekkorákat lehet hülyülni ott, vagy mekkora poén részegen végigturnézni egy bulit, és valami ilyesmi akart lenni a levetített videó is, csepegtetve mindenből, de valahogy nem az lett belőle, aminek szánták. Mindenből pár perc, pillanat, de semmiből sem értékelhető jelenetek. Hirtelen képváltások, helyek, úgyhogy el is vesztettem a fonalat, pedig még így is teljesen okés lett volna, ha nem nyúlik, mint a rétestészta. 15-20 perc után már minden bajom volt, és sokat mond a helyzetről, hogy az akkor még igencsak foghíjas közönség két dolgot csinált: beszélgetett a cimboráival vagy megismerkedett a mellette állóval. Szerencsétlenek azok, akik egymagukban térnek be buliba. Na, ők végig figyelemmel kísérték a videót.
Szerencsére a koncert már sós tészta volt, és sikeresen feledtette a vetítés szirupos jellegét. Kezdetként a klasszikus black metal érát idéző Birth of Eternity erre tökéletes volt, hozzá a Seven Springs pedig maga a katarzis! Élőben ez a szám félelmetesen jól hangzik, legalábbis számomra debütként nagy hatást váltott ki a Letters from the Edge-ről játszott új szerzemény, de a többi is kiválóan szólt az albumról (amiről Dávid Laci is írt kritikát, itt olvashatjátok). Ennek ellenére a régebbi nótáik állnak igazán közel hozzám, örültem is a csilliónyi Phantoms, és eléggé csalódott voltam a lespórolt Pagan Winter nóták miatt (anno erről az albumról neveztük el hattyúdalt megélt zenekarunkat is). Bezzeg a Fekete Zajon…
Summa summarum, Burzum-fanoknak itt volt a helyük. Lehet, hogy Nagy Andris nem egy nagy szószátyár, de a hangja most is odabax, lezseren végighörögte a full koncertet, és jó volt újra látni headbengelő harsonásunkat is, ami még mindig annyira egyedi a black metal világban, mint a keresztények Norvégiában, és ez az este bebizonyította, hogy ilyen zenékre bizony még mindig van igény. Arra, hogy ehhez Sear Bliss-ék nagyon értenek, a mai hepaj is ékes példa volt. Remekül fenntartott, feszült hangulat, fogós nóták hangzottak el végig, az atmoszférikusabb dalok pedig csak emelkedettebbé tették azt a haragot, ami Andrisból áradt. A gitárjátékba Szekeres Tamás sem köthetett volna bele, a dob is szépen, tisztán adta a ritmust és az ütemet, úgyhogy a közönségnek egy rossz szava nem lehet.
Ja, nem mondtam? Természetesen a kezdeti lézengős feeling idővel hering-partivá avanzsálódott, úgyhogy nem kellett attól félni, hogy visszhangzani fognak a nóták. Ennek hála most is buktam a jó képeket, mint a Kreatoron, csak most más okból. Olyan hirtelen telt meg a hely, hogy bennragadtam a középrészen, esélyem sem volt előrébb jutni. 🙂
Mint minden jónak (vagy rossznak), ennek is vége lett, a szakadó eső pedig remek utóhangulatot adott az egésznek, így a frissen szerzett Letters… LP-mmel a hónom alatt, Phantoms nótákkal a fülemben igencsak elmélkedős hangulatban trappoltam hazafelé. Ha minden jól megy, folyt. köv. az A38-on.
Válasz írása