Razor: Malicious Intent (1986)

Korábbi írásaimban többször is említést tettem már arról, hogy a ’80-as években a kanadai bandák promóciójukat, ismertségüket, népszerűségüket tekintve alulmaradtak amerikai kollégáikkal szemben. Ez a helyzet véleményem szerint a ’90-es években sem volt másképpen, azonban a híradástechnológia fejlődése és egyéb újdonságok révén az ezredforduló után több figyelem vetült a juhar leveles ország színterére.

A „hőskorban” az országban földrajzilag ugyanolyan tagolódás volt megfigyelhető, mint az Egyesült Államokban, csak kicsiben. Ennek következményeként a két legnagyobb város, Toronto (Ontario), illetve Montreal (Québec) emelkedett ki, itt jöttek létre a legmeghatározóbb színterek, viszont a zenei különbségek, villongások nem jellemezték azokat, tehát a metal műfajok békésen elvoltak egymás mellett. Más régiókban szerényebb volt a metal élet. A Razor, miután Guelphben alakult, a torontói mozgalomhoz tartozott, hiszen a települések közötti távolság mindössze 70 kilométer.

A városban azokban az időkben pezsgett az underground élet, ugyanakkor a fentebb taglalt alulmaradásra az egyik leghitelesebb „krónikásnak”, bennfentesnek, a néhai Metallic Assault fanzine egyik szerkesztőjének, Derek Emersonnak a szavai álljanak itt bizonyítékul: „Torontónak nem volt lemezkiadója, infrastruktúrája, hogy támogassa a zenekarokat. Többnyire fiatal gyerekek muzsikáltak itt, akiknek nem volt „üzleti tervük”, azon kívül, hogy agresszív zenét játszottak és klubkoncerteket adtak olyan lerobbant helyeken, mint a Larry’s Hideaway vagy a Gasworks. Legtöbbjüknek nem volt furgonja, sőt, vezetői engedélye sem, így a turnézás sohasem jött szóba.”

Kikről volt szó? Anvil, Rapid Tears, Razor, Slaughter, Sacrifice, Infernal Majesty, Beyond, Overthrow, valamint a csak demókig eljutó formációk: Dark Legion, Death Militia, Lethal Presence, Massacre – csak hogy néhányat említsünk közülük.

A Malicious Intent a Razor harmadik lemeze volt, akik azt a bravúrt hajtották végre, hogy egy éven belül három albumot jelentettek meg. Hogy ez hihetetlen és elképzelhetetlen? Pedig nem. Executioner’s Song – 1985. április 5., fél évvel később Evil Invaders – október 13., majd Malicious Intent – 1986. április. Mindez kiadójuknak, a Vipernek, az Attic Records labeljének volt köszönhető. Derek Emerson: „Amikor az Attic elindította a Vipert és leszerződtette a Razort, gyors bevételt próbált elérni ezzel az új hóborttal, amit speed metalnak neveztek.”

A zenekar 1986 áprilisában vonult a Waxworks stúdióba, hogy felvegye aktuális anyagát. Ami a banda e korai korszakát illeti, nálam a Malicious Intent az örök favorit. Említettem már az Escape the Fire-ről írott cikkemben, hogy a Razor nem a technikás oldaláról közelített a thrash-hez, egyfajta primitívség jellemzi a dalszerkezeteket, azonban a nyers erő, a dinamika, a brutalitás egyértelműen jelen van a tételekben. A dalok végig elsöprő intenzitással száguldanak a korongon (például Tear Me to Pieces, Night Attack, Cage the Ragers, Rebel Onslaught), és bár túl nagy változatossággal nem vádolhatók, a thrash népszerűségének csúcsán ez egy abszolút versenyképes alkotás volt. Mi több, a 35 és fél percben elővezetett 11 nóta arról ad tanúbizonyságot, hogy nem tolták túl a számokat, (Night Attack, Grindstone, Stand Before Kings, K.M.A. – Kiss My Ass stb.), ami jól bizonyítja a fentebb citált egyszerűséget.

Mindezeket Mike Campagnolo basszusgitáros szavai is alátámasztják: „Egy viszonylag sikeres év csúcspontjáról érkeztünk és AC/DC típusú dalszerzéssel közelítettünk az új albumhoz: azt teszed, amit teszel és reménykedsz, hogy az emberek kedvelik majd a végeredményt. Úgy gondoltuk, egy csomó nóta óriási, és megpróbáltuk ugyanazt a formulát alkalmazni a korongon, mint korábban. Bárcsak több pénzt és időt szánhattunk volna a lemezre! Sok korai felvételünk esetén is ez a helyzet. A lemeztársaság folyamatosan mondta nekünk, hogy egy olyan single-t vagy dalt akarnak, mint az Evil Invaders, és mi folyton azt válaszoltuk: nem, ez egy jó lemez. Úgy gondolom, ha belemerülsz egy projektbe, és sok kreatív szabadságot engednek neked, nagyon nehéz objektívnek lenned a munkádat illetően. Egy csomó nótára büszke vagyok az albumon: a Tear Me to Pieces, a Malicious Intent és az A.O.D. is igazi seggberúgós nóta. Sajnálom M-Bro-t, mert rengeteg kritikát kapott a rajongóktól és a sajtótól, pedig a szívét dobolja ki a korongon. Visszatekintve, talán az album kiadása előtt el kellett volna hagynunk egy kicsit a dallamokat, és ezzel más perspektívát nyerhettünk volna.”

Derek Emerson segítségével a kulisszák mögé is betekinthetünk, jelesül, hogy milyen emberekből állt a Razor. „Sheepdog akkoriban nem igazán vett részt a színtér életében. Eljött a koncertekre, partizott a csajokkal, de nem volt ott úgy a lövészárkokban velünk, fanatikusokkal, ahogy Dave Carlo és Mike Campagnolo. Ők ketten tényleg a zenekarokért, a mozgalomért voltak. Embro és Stace sokkal tartózkodóbbak voltak, nem igazán lógtak velünk. Nem rossz srácok, de úgy tűnt, jobban érdekelték őket a nők és a partizás, mint hogy a zenéről beszélgessünk.”

Hangzás szempontjából viszont hagy kívánnivalót maga után a lemez, ugyanis a kortárs albumokhoz (például Whiplash – Power and Pain, Sacrifice – Torment in Fire) viszonyítva nem szól elég agresszíven, arcba mászóan, ami minden bizonnyal a megfelelő anyagi háttér hiányának tudható be, és a kiadó számlájára írandó. Ennek oka, hogy miután a cég tervei üzletpolitikailag meghiúsultak, gyakorlatilag kivonultak a metal mögül. Derek Emerson: „Az Attic inkább az olyan mainstream (metal és nem metal) előadókra fókuszált, mint Lee Aaron vagy a Killer Dwarfs. Egy csomó pénzt fektettek az első három Anvil albumba, átküldték őket az Egyesült Királyságba, hogy fesztiválokon játsszanak, de amikor nem jött vissza nekik a befektetett összeg, nagyon könnyen dobták a metalt.”

Derek arra is rámutatott, hogy miért nem vitték többre a kanadai bandák, miért csak relatív ismertséget, kultikus státuszt sikerült kivívniuk. „Ha a Razor, a Sacrifice, a Slaughter, az Anvil, az Infernal Majesty és még sokan mások New Yorkba, San Franciscóba, Los Angelesbe vagy bármelyik másik nagyobb színtérre tették volna áz a székhelyüket, a 80-as években valószínűleg sokkal több sikert arattak volna, és ma sokkal ismertebbek lennének.”

Azt pedig csak érdekességként említem meg, hogy a Toronto büszkeségének számító NHL csapat, a Maple Leafs néhány tagja előtt sem volt ismeretlen az underground színtér. Derek: „Ami a Maple Leafs-t illeti, az utolsó alkalom, amikor megnyerték a Stanley kupát, 1967-ben volt. Szent ég! Nem vagyok biztos benne, hogy hallottál Toronto lemezboltjáról, a Record Peddler-ről. ’85 körül, amikor a metal tombolni kezdett, az üzlet a Maple Leafs Garden, a jégkorongcsapat otthona közelében helyezkedett el, és néhány játékos a meccsek előtt, után bejárt lemezeket vásárolni.”

Azon a véleményen vagyok, hogy nagyjából ezen a ponton fogyott el a muníció a csapatnál, további alkotásaik vesztettek valamelyest a Razor jellegzetes stílusából, varázsából. Ugyan kereskedelmileg nem lettek Big Four, esetleg Exodus, Testament szintű zenekar, első három anyaguk megkérdőjelezhetetlenül a thrash irányzat klasszikusának számít.