Overkill: Horrorscope (1991)

A Metallica ugyancsak ötödik albumáról szóló, jubileumi cikkemben már megemlítettem életemnek azt a rövid időszakát, amikor a főiskola elvégzését követően egy dunántúli faluban tanítottam. Távol a „világ zajától”, baráti körömtől és Egerben tanuló szerelmemtől, az unalom, az alkoholizmus és az elmagányosodás elleni első számú menedékem a zene lett, így különösen mély érzelmi kapcsolat szövődött köztem és az akkoriban sűrűn hallgatott muzsikák között. Ide sorolhatom a Mind Funk és a Saigon Kick bemutatkozó nagylemezét, a Metal Church The Human Factorját, a Soundgarden Badmotorfingerét, a Warrior Soul Drugs, God and the New Republic anyagát, a Guns N’ Roses Use Your Illusion dupla albumát és természetesen az Overkill Horrorscope-ját is. Dávid barátom ez idő tájt Tapolcán volt katona, az ő átmenetileg rám hagyományozott kétkazettás dekkjén döngettem ezeket a muzsikákat a keresztszüleim házának vendégszobájában…

Az Overkill már a ’87-es Taking Over albummal bejátszotta magát nagy kedvenceim közé, így érthető, ha 1990-ben kisebb sokként ért a csapat meghatározó embere, a dalszerző-gitáros Bobby Gustafson távozásának híre. Nagyon bírtam a fickó fazonját és természetesen a játékát is, el nem tudtam képzelni, hogy kivel fogják őt pótolni társai. És talán Blitzék is érezhették, hogy ide nem lesz elég akárki, éppen ezért nem is egy, hanem két gitárost igazoltak a helyére. Rob Cannavino Gustafson gitártechnikusa volt, Merritt Gant pedig a Faith or Fear nevű, szintén thrash formációból érkezett. Csatlakozásukkal vette kezdetét a csapat máig tartó (egyetlen rövid periódust, az ezredfordulón született Bloodletting albumot leszámítva) kvintett korszaka.

Az így megizmosodott zenekar napra pontosan három évtizeddel ezelőtt megjelent albumán minden korábbi alkotásánál sűrűbb, dinamikusabb, kíméletet nem ismerő zenével állt elő. A lemez jóval több, mint szimpla erődemonstráció: a dalok fogós témáik, egyszerű refrénjeik révén könnyen és mélyen rögzülnek a hallgatóban, ráadásul kellően változatosak is ahhoz, hogy alkotóik az értékelésnél magabiztosan zsebeljék be az értük járó maximális pontszámot.

A Terry Date hangmérnöki felügyelete alatt született, 53 perces alkotás azon albumok közé tartozik, amelynek számcímeit nézve mindegyikről azonnal beugrik a refrén, az egyes riffek vagy dallamok, vagyis „szól bennem” a lemez. Kis túlzással meg sem kell hallgatnom ahhoz, hogy felidézhessem emlékezetes, számomra leginkább tetsző pillanatait.

(b-j:) Gant, Verni, Falck, Cannavino és Blitz

A Coma például egy ahhoz hasonló „altató” bevezetővel nyit, mint amilyenek az előző lemezen lezárult Overkill saga egyes tételeinek kezdő vagy záró témái voltak, utána viszont egy olyan brutál kétlábdob jön, amihez még csak hasonlóra sem emlékszem a csapat korábbi történetéből. A dobról egyébként is elmondható, hogy zörgősebbre, de erőteljesebbre vették, eléggé az előtérbe van tolva, mintha ezzel a korábbiaknál nagyobb szerepet szántak volna ütősüknek, Sid Falck-nak. A tipikusan overkilles, lendületes, középtempós nótákba is rendre beillesztenek egy-egy gyorsabb részt. Ugyanilyen feltűnőek, bár nem előzmény nélküliek D.D. Verni basszuskiállásai és a kiabálós kórusok. A gitárosok is erőtől duzzadóan, időnként egy-egy szokatlan hangzással megspékelve vezetik elő a maguk témáit. Mintha a régi és az újabb csapattagok is meg akarták volna mutatni, hogy „mit tudnak”. A végeredmény egy túláradó, dúsan burjánzó anyag lett.

Az első négy nóta szinte változatlan iramban darálja be a hallgatót. A már említett Comának a befejezése is tetszik: ahogy Cannavinóék előbb egy felfelé kapaszkodó dallammenetet játszanak a gitáron, majd pedig az utolsó néhány taktus visszafogottá, vontatottá válik. Kedvenc nótám a lemezről a Blood Money, annak is az elszabadult agárként nyargaló eleje, illetve a refrénben Blitz elnyújtott éneke és a rá vakkantva válaszolgató kórus („Liar!”). A Thanx for Nothin’-ban tetszik, ahogy Verni bőgőtémáját a teljes zenekar átveszi, de ennél is izgalmasabb, ahogy az utolsó refrénre az egyik húrnyűvő vékony, magas hangon rágitározik.

A Bare Bones furcsa átmenetet képez a megfontoltabb témák felé: zongorával indul, súlyosan gördülő riffel folytatódik, majd gyors (verzék) és lassabb részek (refrén) váltakoznak benne. A fenyegető hangulatú címadó nóta az előző albumokon is helyet kapó (Skullcrusher), lemezközépi komótoskodást ismétli meg, a szólóban viszont érdekes, izgalmasan torzított gitárhangokra kaphatjuk fel a fejünket. A New Machine kőkalapáccsal sújt le ránk, a közepén pedig a Ganték az anyag egyik leghatásosabb, nyakszaggató riffjére kerítenek sort. Utóbbi három számot érzem egy árnyalatnyival halványabbnak, s ezt a hatásukat éppen az egy blokkba rendezésük erősíti fel.

Ezt követően szerencsére visszatér a lendület: az instrumentális Frankenstein ugyan nem saját szerzemény, hanem egy Edgar Winter szám átirata, ám egyáltalán nem bontja meg az anyag harmóniáját, ezzel is sikerül tartaniuk a nívót. A Nice Day… for a Funeralban változatos, izgalmas témázgatásnak lehetünk fültanúi, a szóló alatt pedig – nem meglepő módon – gyászzene szól. A dal szépen folyik át az albumot záró Soulitude-ba, ami megint csak a monumentális Overkill-sztori hangulatát, stílusát hozza vissza. Lírai nótának indul, egyes harmóniái a Metallica Fade to Black-jének hasonló részeit idézik fel bennem, majd fokozatosan begyorsul, bekeményedik.

A hazai szaksajtó első számú guruja az I Hear Black album megjelenése idején azon a véleményen volt, hogy a csapat minden második lemezén (vagyis az akkor éppen aktuális korong mellett a Taking Over-en és a The Years of Decay-n) nyújtott kiugró teljesítményt. Nekem az első hat anyag közül, sőt a teljes diszkográfiából is a második, a harmadik és az ötödik LP a legnagyobb kedvencem. Ezen belül pedig a Horrorscope-hoz, ahogy azt fentebb is említettem, erős érzelmi szálak is fűznek. Természetesen a többi, a 90-es években megjelent Overkill albumot is beszereztem és jól ismerem, ám bármennyire is igyekeztem, azokat messze nem sikerült ennyire megszeretnem. Az egyetlen kivételt az 1999-es Necroshine jelenti: véleményem szerint az a lemez a következő jelentős mérföldkő az együttes pályafutásában.

A szerző: Coly 1224 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*