Úgy gondolom, ritka jelenség a metal és úgy en bloc a könnyűzene területén, ha egy adott zenekar három egymást követő lemezét más és más énekessel készíti el. Az Onslaught-on kívül a Scanner és az Annihilator jutott eszembe, így további segítségért szerkesztőségünk tagjaihoz fordultam. Örömmel nyugtáztam, hogy társaim például Yngwie Malmsteen, a Black Sabbath, illetve az Angel Dust nevével bővítették a listát.
Az Onslaught Bristolban, 1982-ben alakult hardcore/punk zenekarként, soraiban Nige Rockett gitárossal, Paul „Dickie” Hill basszusgitárossal, Jase Pope énekessel (mindketten ex-Deranged) és Steve Grice dobossal (ex-Disarmed). Ehelyütt sem korai tagcseréikbe, sem első kiadványaikba nem megyek bele részletesen, legyen elég annyi, hogy 1983-1984-ben hét demót, valamint egy split anyagot (rajtuk kívül a Maniac-kel, az Indecent Assaulttal, a Feuddal és az Anathemával – utóbbi név kapcsán természetesen nem a death/doom, majd progresszív/atmoszférikus rock formációról van szó) jelentettek meg. S ha már itt tartunk, ez az Onslaught pedig nem összekeverendő egy másik, azonos nevű, szintén brit punk csapattal, amelynek nevéhez a First Strike 7” fűződik.
Debütálásuk, a Power from Hell 1985 februárjában látta meg a napvilágot, ezen Steve Grice és Jase Stallard mellett Paul „Mo” Mahoney énekes, illetve Jason Stallard basszusgitáros (mindketten 1984-ben csatlakoztak) alkotta a felállást. Ekkorra azonban nemcsak a személyzet, de a zene is megváltozott, hiszen a korong thrash metalt tartalmazott (Novák Norbert kollégánk emlékezett meg róla tavaly, a lemez 35 éves jubileuma apropóján). Az immár határozott elképzelésekkel bíró, a thrash mellett lándzsát törő együttes 13 hónappal később, 1986 májusában rukkolt elő a folytatással, és tette mindezt úgy, hogy újfent személyi átrendeződések történtek. Egyrészt Sy Keeler személyében új énekest avattak, másrészt Jase Stallard másodgitárossá lépett elő, míg Paul Mahoney basszusgitárra váltott. Módosult azonban a kiadói háttér is: az apró C.O.R.-tól (Children of the Revolution) a Music From Nations labeljéhez, az Under One Flaghez kerültek, egyben a The Force lett az alkiadó első kiadványa.
Minderről Nige Rockett nyilatkozott nekünk március elején: „A The Force album kiadása előtt nem igazán állt szándékunkban változtatni, amíg csak Sy Keeler el nem jött egy próbára. Azon a napon jammeltünk néhány feldolgozáson, amelyek fantasztikusan szóltak, úgyhogy ott és akkor felajánlottuk neki az állást. Mindig is tetszett az ötlet, hogy két gitár legyen, így ez volt a tökéletes esély a zenekar hangzásának sokféleképpen történő bővítésére. Szerencsére sikerült ez megvalósítani, miközben a felállás stabil maradt, mert Mo bőgőzhetett, Jase pedig gitározhatott.”
Noha a Power from Hell-lel sikerült felhívni magukra a figyelmet, a Music For Nations más kategória volt a C.O.R.-hoz képest a reklámot, promóciót, támogatást illetően. Nige Rockett: „Az MFN szerződés remek volt, a Power from Hell valóban jót tett nekünk, így a szerződés annak sikerét tükrözte. Az új lemez promóciója kitűnő volt, és valóban hatalmas mértékben bővítette a profilunkat.”
Folytatva a változások taglalását, óriási, minőségi ugrás következett be a zene területén is, hiszen amíg a PfH 12 dala 42 perc játékidőt tett ki, addig a The Force 7 tétele 45 minutumot, ami önmagáért beszél. Továbbá hangzásuk is jelentős változáson ment keresztül: az anyagot ezúttal 1986. január-február között, a londoni Matrix stúdióban vették fel Dave „Death” Pine produceri felügyelete, segédlete mellett. Nige Rockett: „A harmadik napon betörtek a stúdióba és elvesztettük a felszerelésünk egy részét, beleértve a gitárokat, ami kibaszott csapás volt, és a munkálatokat tekintve nem mondható remek kezdésnek. Aztán egy csomó kísérteties dolog történt a felvételek során a digitális berendezéssel. Valahányszor Dave késleltetést vagy visszhangot állított be, a számok 666-ra változtak! Minden egyes alkalommal, minden egyes nap, amikor megpróbálta, ha például 450-re vagy 880-ra állította, akkor az újra csak 666-ra változott.”
Ahogyan a nyitó Let There Be Death egy kicsit elnyújtottan elkezdődik, majd utána berobbannak a száguldó riffek, azt a következtetést lehet levonni, hogy a muzsikába Slayer, Exodus és Metallica hatások szivárogtak be. Ennek viszont ellentmondanak Nige Rockett szavai. „Nyilvánvalóan ismertük ezeket a zenekarokat, és természetesen meg akartunk győződni arról, hogy képesek vagyunk-e versenyezni a Slayerrel és az Exodusszal, de nem mondanám, hogy komoly hatással voltak ránk. A Power from Hell 1984-ben íródott és a The Force is majdnem készen volt, amikor az Exodus kiadta első albumát, de a Metallica valóban kitaposta a thrash útját a Ride the Lightning-gal; az egy hihetetlen lemez volt.”
A dalok szerkezete komplexebb lett, mint korábban, arról nem is beszélve, hogy Sy Keeler jóval karakteresebb, erősebb hanggal rendelkezik, mint Paul Mahoney. Ez a képlet, mármint az összetettség jellemzi a folytatást: a fogós dallamokra ugyanolyan hangsúlyt fektettek, mint a változatosságra. A zakatoló tempóban elhangzó Metal Forces az azonos nevű, kultikus és a maga korában nagyon népszerű magazin tiszteletére íródott, mivel a lap komolyan támogatta a zenekart. Ezt Nige Rockett is megerősítette: „Igen, ez igaz. A Metal Forces magazin a korai időkben masszívan segített nekünk, ezért úgy gondoltuk, jó lenne egy nekik szánt nótát is írni.”
A muzsikusok a dalszerzés során hallhatóan nagyon elkapták a fonalat, mert a végeredmény kimeríti a hibátlan fogalmát és a komplex megközelítés abszolút nem megy a befogadhatóság rovására. Nagyjából ugyanolyan minőségi ugrásról beszélünk, mint a Metallica (Kill ’Em All – Ride the Lightning), a Slayer (Show No Mercy – Hell Awaits) vagy a Megadeth (Killing Is My Business…and Business Is Good – Peace Sells…but Who’s Buying?) esetében, kidomborítva a technikás megközelítést. Óriási a totálisan Exodus hatású Fight with the Beast gyors döngöléséből középtempóba váltó betét, démoni kisugárzása van a Demoniac kezdésének, hátborzongató hangulatot keltenek a Flames of the Antichrist harangkondulásai, tehát az apró részletek kidolgozására is odafigyeltek. Nem mellesleg ez utóbbi szerzemény a maga majdnem nyolc percével a lemez leghosszabb darabja. Tempóját tekintve a Contract in Blood a Metal Forces kistestvérének tekinthető, a Thrash ’til the Death pedig felteszi a koronát az albumra.
Mind a mai napig azt vallom, hogy ez a legkerekebb, legjobb angol thrash anyag, és noha azt nem mondom, hogy az ezután megjelent brit thrash alkotások rosszak lennének, a The Force-szal nem feltétlenül veszik fel a versenyt.
A fentebb említett három lemez–három énekes esetükben úgy történt, hogy az 1989-es, szintén zseniális, még komplexebb In Search of Sanity-n már Steve Grimmett (ex-Medusa, ex-Chateaux, ex-Grim Reaper) állt a mikrofon mögött, mi több, Jim Hinder basszusgitáros és Rob Trotman gitáros is új tagok voltak, míg a zene a power metal felé konvergált. Noha az anyag szerintem bámulatos lett, továbblépniük, kitörniük mégsem sikerült és ebben akkori kiadójuknak, a London Recordsnak is benne volt a keze. A rengeteg tagcserét átélt banda manapság is aktív, megbízhatóan, egységes színvonalon teljesítenek, azonban – véleményem szerint – a The Force-ot sohasem sikerült túlszárnyalniuk.
Leave a Reply