Augusztus 31-én „Az agresszió évtizedei – A 80-as, 90-es évek underground thrash, death metal kultúrája Magyarországon” címmel nyílt kiállítás a szolnoki Damjanich János Múzeumban. A tárlat néprajzi szempontból mutat be egy szubkultúrát, az említett irányzatok rajongóinak életvitelét. A helyszínen a kezdeményezés ötletgazdája, a néhai Feszültség fanzine egyik szerkesztője, a muzeológus Benedek Csaba volt a kalauzom.
„Legalább húsz éve meg akarom csinálni ezt a kiállítást. A gyűjteményem elpárolgása volt az, ami ezt megakadályozta. A feszültséges éveknek köszönhetően eszméletlen mennyiségű anyaggal rendelkeztem, de sajnos túlságosan jó szívem volt és mindenkinek kölcsönadtam a cuccaimat. Hogy finoman fogalmazzak, nem mindent kaptam vissza: több ezer, a világ minden tájáról származó fanzine-em tűnt el, plusz egy csomó kazetta, bakelit. Ami maradt, az képezte a kiállítás alapját. Egy csomó mindent újra be kellett szerezni, de nem mindent sikerült: az egykori thrash metal fanzine-ek közül például csak a miénk látható itt. Rajtam kívül több barátom, ismerősöm is beadta a közösbe a maga féltett kincseit. A Jósa András Múzeumból Mohácsi Endre a lemezgyűjteményét, Tálas László, aki a Szolnok TV főszerkesztője, főleg kazettákat és pólókat, a néprajzos Sisa Béla két dzsekit, Csák Adrienn egyet, a két dedikált póló pedig a kollégámé, Ádám Márké.”
Csaba muzeológus szemmel nézett a 30-40 évvel ezelőtti magyar metalrajongók világára, és egy kvázi néprajzi kiállításon kívánta bemutatni ennek a szubkultúrának a környezetét, használati tárgyait, tevékenységeit.
„Egy olyan színtér részesei voltunk, amelynek a zenéit nem játszották a rádiók, a tévék, az információkhoz is saját erőből kellett hozzájutnunk. Azért is rendeztünk be itt egy lemezbolt belsőt, konkrétan a budapesti Vikingét, mert ezek az üzletek – a fővárosiak és a vidékiek is – nagy szerepet játszottak a műfaj elterjedésében. Egy hónapban bevittünk hozzájuk 20 üres kazettát, arra vette fel a boltos, amit kértünk, plusz még vásároltunk öt kazettát, és ha úgy jött ki a lépés, akkor egy bakelitlemezt. Minden pénzünket erre költöttük. És persze egymástól is ezerrel másoltuk a kétkazettás dekkeken a különböző zenéket. A bakelit ritkaságszámba ment és akkori viszonylatban drága is volt: ma hatezer forint körül megkapsz új korongot, akkor, 1990-ben 850 forintba került egy új lemez és 1450 volt a CD.”
A következő helyszín egy szobabelső, lehetne akár a miénk is. Retró fotelek, alattuk alföldi papucs, a dohányzóasztalon egy MK 29-es magnó, kazetták kusza összevisszaságban, diólikőr. Az íróasztalon egy Optima írógép, benne egy majdnem kész fanzine-oldal, körülötte itthonról és külföldről származó borítékok halma.
„Nem volt net, úgyhogy papír alapon leveleztünk. Mindenkinek írtunk, és Chilétől kezdve a világ minden tájáról kaptunk választ. Naponta 10-15 levelet adtunk fel, és mindig panaszkodtunk, hogy alig válaszolnak, pedig tízből hat levélre érkezett válasz. A beérkező borítékokról leáztattuk és újra felhasználtuk a postabélyegeket. Ha rajtuk volt a pecsét, megpróbáltuk szappanos vízzel lemosni, hogy ne látsszon. És nem azért, mert nagyon fasza csávók voltunk, hiszen ez illegális volt; a kommunizmusban meg a rendszerváltás környékén nem volt pénzünk, a kapcsolatépítés viszont kiadásokkal járt. Csak arra kellett figyelni, hogy az új borítékra már rendes ragasztóval rögzítsd a bélyeget, mert miután leáztattad, már nem ragadt úgy. Nálunk, a faluban is észrevette a postás, hogy hohó, milyen bélyeg ez? Nagyon furcsán néz ki.”
„Akkor még a zenekarok és a lemezkiadók is nagyon sok időt, energiát, pénzt fektettek abba, hogy minél több helyre eljuttassák az anyagaikat. A Roadrunner-nek, a Noise-nak, a Megaforce-nak elég volt egyszer írni, és onnantól rendszeresen jött a sajtóanyag, néha lemez vagy kazetta, később pedig már CD is. Például az Overkill Horrorscope-jának demója kazettán, borító nélkül, még jóval a megjelenés előtt.”
„Mindent ’csináld magad’ jelleggel állítottunk elő: egy kazettának muszáj volt, hogy legyen borítója, készítettem saját Slogan jelvényt, a tárlaton látható Hulla Moshow-s badge pedig Forgách Peti alkotása. Az alatta helyet kapott pólóra anno én vasaltam rá a képet, de elbaszarintottam, így munkaruhának használtam, de a mai napig megőriztem. Olyat is csináltunk, hogy miután szereztünk egy Rattle Inc. fanzine-t, rögtön szétfeszítettük a kapcsot, és még egy példányban lefénymásoltuk, hogy Petinek és nekem is meglegyen. Úgyhogy nem igaz, hogy csak annyian olvasták a lapot, ahány példányban megjelent.”
„Én ezen az Optima írógépen írtam, Peti egy kisebb masinán. Ha ebben megcsúszott a lap, végünk volt, mert így a két szemközti oldalon nem estek egybe a sorok, újra kellett gépelni az egész oldalt.”
„A kiállítási szobában egy interaktív sarkot is kialakítottunk, ahol lemezjátszón lehet zenéket hallgatni: fogod, felteszed a tűt, és már szól is a Deathrow, a Helloween, a Motörhead vagy éppen a Pokolgép.”
A fiktív Thrash Mosh Club falatnyi színpadán erősítő és hangfalak, előtte bőr- és farmerdzsekis, ám fej és láb nélküli „nézők” lézengenek.
„Ezt a szubkultúrát mi, néprajzosok fiktív közösségnek hívjuk, mert egy paraszti társadalomban, amiben mi Forgách Petivel (a Feszültség fanzine másik, 2018-ban elhunyt szerkesztőjével) felnőttünk, mindenki mindenkit ismert, számos hagyomány volt, amiket a közösség valamennyi tagja követett. Metalrajongók ünnepei a koncertek voltak, amikor mi is viseletbe öltöztünk. A kiállításon az én egyik akkori bőrdzsekim és Moby Dick pólóm is látható. A Running Wild-, Voivod-, Moby Dick- és W.A.S.P.-póló is az enyém, 33 évesek, de nézd meg, milyen jó állapotban vannak. Sokat hordtam őket, de mindig mindenemre vigyáztam. Sok keményzene-hívő csak az ünnepekre, a koncertekre öltözött be, egy pólóba vagy teljes ruházatba, de az olyan elmebetegek, mint én, éjjel-nappal ebben jártak; rendes viseletben, mint a paraszt ember, csak mi thrasherek voltunk.”
A terem másik hosszú fala mentén, tárlókban újságok és fanzine-ek garmadája, a Feszültség fanzine mesteroldalai, egy hirdetőoszlopon pedig a Not Klub és a Thrash Mosh Club rendezvényeiről hírt adó plakátok.
„A német Rock Hard volt a legkedvesebb újságunk, mert az tényleg kemény zenékkel foglalkozott. Az információ pedig szórólapokon terjedt, a híreket szóban adtuk át egymásnak, meg írtunk, telefont nem is nagyon használtunk. És az a döbbenetes, hogy így is értesültünk a koncertekről, és több százan, akár ezren is voltunk rajtuk.”
Talán nem meglepő, hogy a kiállítás iránt nem csak az abban a közegben felnőtt rajongók érdeklődnek.
„Jönnek civilek is, nem csak metalosok. Én presbiter vagyok itt, a Szolnoki Református Egyházközségben, eljött a lelkészünk meg a gyülekezetünkből egy csomó ember. Hívő ember vagyok, olyan pólót már nem tennék ki, amin fordított kereszt van, de azokat a zenéket is szeretem, meghallgatom, ha nem is értek egyet a mondanivalójukkal.”
A mostani, egyetlen nagyobb termet elfoglaló kiállítás anyaga is élvezetes, ám Csabának ennél nagyobb léptékű tervei is vannak.
„A tárlatot vándorkiállításnak szánjuk: már bejelentkezett érte a nyíregyházi Jósa András Múzeum, Mezőtúr, Túrkeve, és örömmel vennénk, ha az ország más pontjain is befogadnák. Ami a többi helyszínen újdonság lesz, hogy azokat a fanzine-eket, amiket megtalálunk a neten, megpróbáljuk bedigitalizálni, hogy számítógépen is lehessen őket nézegetni, lapozgatni . És poszterfalat is szeretnénk – itt most csak kettő van, és azok sem az enyémek.”
„És természetesen bővíteni is szeretnénk a kiállítás anyagát, úgyhogy ha valakinek lenne hozzá valamilyen régi relikviája (kölcsön), azt örömmel fogadjuk. Az újságok például tárlókban vannak, úgyhogy biztos nem tűnnek el. Amikre nagyon nagy szükség lenne, azok a magyar metal fanzine-ek, teleírt/rajzolt szimatszatyor, ujjatlan, felvarrókkal teletűzdelt farmermellény, nyilván nem maiak, hanem korabeli, eredeti cuccok.”
Tök Faja! Mellesleg, tudom kissé műfajidegen, (de zenei és alkotási szempontból hmm…punk) The Dead South ? Az együttes tagjai igazi rock arcok, amennyiben van valakinek füle a zenei megoldások és témák is ezt bizonyítják.
Más, Code Orenge tematika lesz? Na őket is megnézném élőben!