Őszintén szólva, csak pár hónapja fedeztem fel ezt az egylemezes csapatot, amely a thrash/speed/power metal amcsi változatát tolja az arcunkba/fülünkbe. Ugyan 1989-ben kihoztak még egy öt dalt tartalmazó demót kazettán, ám azt követően végleg eltűntek a fémzene történelmének süllyesztőjében.
A négy srác, aki ezen az albumon a zajt csinálja nekünk, a Washington állambeli Lynnwood városkájából származik. Zenekaruk nem összekeverendő a Pennsylvaniában a nyolcvanas évek második felében demózgató thrasher-brigáddal, amely akkoriban szintén a Lethal Dose nevet használta, majd később Geneticide-re keresztelték át magukat, mielőtt egy 1988-as repianyag után végleg nyomuk veszett volna.
Az alig több mint 28 percnyi anyag tíz nótát tartalmaz, amelyből hét nem éri el a háromperces műsoridőt sem. Azonban azt kell, hogy mondjam; amilyen rövidke a lemez, olyan velős! A műfaj igazi himnuszai sorakoznak itt, egyik tétel jobb, mint a másik. Aki nem hiszi, tegyen velük egy próbát!
A Caught in Between rögtön úgy hasít bele az éterbe, mintha valami korai Metal Church-szerzemény kelne életre. Ez egyben az album „epikus” nótája is a maga négy és fél percével, a folytatásban kizárólag kurtábbak következnek. Itt és később is John Parkes jól kitalált gitár-riffjei adják a minőségi alapot, amelyre Barry Allen basszer hivatott a ritmust tolni kollégájával, Bill Waters dobossal karöltve. Nem is értem, hogy ezek a kiváló tudással, precizitással felvértezett amerikai zenészek hová lettek az 1989-es demó elkészítése után…
Jól szaggat a Vágóhíd (Abattoir), begyújtják a rakétákat. Rick Danks dalnok nem csupán a középtartományban, de magasabb fekvésben is abszolút megállja a helyét. Mielőtt bárki megijedne, nem szirénázik John Cyriis stílusában, csupán magabiztosan hozza azt, ami ahhoz kell, hogy ne váljék egysíkúvá az ének. Bár hangjának teljesen más karaktere van, egyik-másik agresszívabb üvöltése a Savatage John Oliváját juttatja eszembe.
Egyik személyes kedvencem a zakatoló Made of Metal, amelynek igazán fülbemászó refrént sikerült varázsolniuk. Ugyanígy vagyok a Capturing Your Mind című nótával is, amely középtempóban kezd, majd a zseniális refrénben és a dal egyéb részeiben be-begyorsul. Lüktet, mint a vér az ereinkben. Három perc sincs, mégis egy rakás témát halmoznak fel benne, ráadásul roppant hatásosan. Hasonló sémát követ a később elhangzó In the Mirror. Ezeket a nótákat a legnagyobbak is megirigyelhetnék!
A The Evil végignyargal rajtunk, miközben élvezetes hallgatni Allen ízes basszusjátékát, amely a visszhangos, gitárnyűvős szóló alatt még nagyobb hangsúlyt kap.
A záró Ridin’ sem okoz csalódást. Itt nincs kimondott sebességláz, mégis odavernek rendesen – annak ellenére, hogy az albumon végig szellős a hangzás. Így, hogy egy szólógitárossal állnak fel, a basszus nagyobb teret kap, amivel Barry Allen élni is tud.
A még nem említett Written in Blood is jól sikerült, akárcsak a leheletnyit maidenes basszussal nyitó, majd középtájt a korabeli Metallicát (és az ausztrált Mortal Sin-t) megidéző Not Afraid to Die, vagy a szimplán csak frankó Cause of the Dark. Tulajdonképpen viszonylag hamar olyan albummá vált számomra a Lethal Dose műve, amely alighogy véget ért, máris késztetést érzek, hogy ismét elindítsam. Első hallgatáskor átlagosnak tűnt, majd ahogy újra és újra pörgött a lejátszóban, a hallójárataimon keresztül belerágta magát az agytekervényeimbe.
Azt hiszem, Magyarországon, de talán világszinten is nagyon kevesek ismerik ezt a jobb sorsra érdemes zenekart. Remélem, ez az írás némileg helyére teszi az egykori washingtoni zenészek renoméját, hiszen mindenképpen megérdemlik!
Leave a Reply