Judas Priest: Point of Entry, Ram It Down, Demolition

Bár Halfordék nagy rajongójának vallom magam és a teljes életművüket ismerem, vannak olyan lemezeik, amelyekkel valahogy elkerültük egymást. „Rosszkor voltak rossz helyen”, nem ideális körülmények között találkoztam velük, aminek következtében elkönyveltem magamban, hogy a többinél gyengébb albumok, és ezért a későbbiekben nem is hallgattam őket. Ide kívánkozna még a Stained Class is, arról azonban már írtunk az oldalon (itt), úgyhogy nem vesztegetném rá a szót. Sőt, a Rocka Rolla sem tartozik a kedvenceim közé, de ott fordított a helyzet: ezt az anyagot sokáig negligáltam, és csak az utóbbi években fedeztem fel magamnak.

Point of Entry (1981)

A 80-as évek közepén sorra vehettük át a haveroktól a különböző Judas Priest lemezeket, a Point of Entry viszont valahogy nem került képbe. Az ismerősi körünkből senkinek nem volt meg, senki nem ajánlotta, és a lemezboltban járva, az album borítóját látva és számcímeit böngészve sem éreztünk késztetést arra, hogy ezt a korongot is beillesszük a gyűjteményünkbe.

Nyilván vannak, akiknek ez az alkotás is közel áll a szívéhez, én azonban szimpla tévedésnek, zsákutcának tartom, valami hasonlónak, mint ami néhány évvel később a Turbo album is volt. Nem is értem, hogy olyan klasszikusok közé, mint az 1980-as British Steel és a két évvel későbbi Screaming for Vengeance, hogyan csúszott be egy ilyen anyag. Tiptonék nyilván kísérteteztek, talán titokban a mainstream-mel kacérkodtak, ám ha megnézzük a dallistát, még az is felmerülhet bennünk, hogy híján voltak az igazán jó ötleteknek. A lemezen mindössze két, idővel klasszikussá nemesedett szerzeményt találunk, a nyitó Heading Out to the Highway-t és az A oldalt záró Desert Plains-t, a többi nóta az „elmegy”, rosszabb esetben a „felejthető” kategóriába sorolható.

A Don’t Go verzéje szimplán borzalmas, a refrén szerencsére valamelyest javít a helyzeten. A Hot Rockin’ viszonylag jó, tempós nóta, a refrénjében érdekesek az előző dal címére talán szándékosan rímelő I wanna go, I wanna go… sorok. A Turning Circles is tetszik, bár a zene nagyon 70-es évekbeli, Halford „áhá-áhá”-i pedig elég poposak, hogy azt ne mondjam, nőiesek. A Desert Plains -ben nagyon bírom a folyamatosan, tompán puffanó dobokat. … És ezzel nagyjából vége is az értékelhető produkciónak. A B oldal dalait összességében jóval gyengébbnek érzem, a lemezről pedig azt tudom mondani, hogy ha annak idején ezzel ismertem volna meg őket, biztos nem vált volna belőlem Judas Priest fan.

Ram It Down (1988)

Na, ez egy tanulságos történet! Megjelenését követően talán a Magyar Rádió is leadta ezt a lemezt (vagy egy cimborámnál hallottam), és akkor annyira nem tetszett, hogy mindössze három számot vettem fel belőle, később pedig egyedül a zúzós címadót hagytam meg hírmondónak. És talán éppen emiatt egy olyan kép alakult ki bennem, hogy a Turbo ellágyulását követően Halfordék annyira vissza akartak térni a kemény metal zenekar imidzséhez, hogy a Ram It Down-nal egy kicsit át is estek a ló túlsó oldalára. A lemezt évtizedekre jegeltem, és közben egy tömény, homogén, csupa durva, gyors számot tartalmazó és éppen ezért egy kissé unalmas anyagként gondoltam rá – amiről ma már elmondhatom, hogy nagyon messze áll a valóságtól. Ezt erősíthették bennem az olyan klisés számcímek is, mint a Heavy Metal, a Hard as Iron, az I’m a Rocker vagy a Monsters of Rock.

A „nagyon durva” vonalat tulajdonképpen egyedül a nyitó szerzemény képviseli, de ez sem újdonság, hiszen a Priestnél hagyomány az ilyen lendületes kezdés. A Heavy Metal, a Love Zone, a Come and Get It és főleg a Blood Red Skies című nóták pedig (dob)hangzásukkal és „táncos” ritmusaikkal még a Turbo „popos” dalaira is rávernek egy kört; a váltott szólók persze – ahogy a lemez többi számában – ezekben is kellően fémesek, virtuózak és élvezetesek. Az ütőhangszerek soundja viszont nagyon műanyag – nem véletlenül, hiszen dobgépet használtak, Dave Holland szinte egyáltalán nem játszott a lemezen. A csapatnak több száma is megmaradt az előző album készítésének időszakából, amelyek aztán a Ram It Down-ra kerültek fel. Érdekes módon azonban ezek nem az előbb említett dalok, hanem a címadó, a Hard as Iron, a Monsters of Rock és a Love You to Death.

A címadó mellett másik nagy kedvencem az albumról a Hard as Iron, amely már a Painkiller tökéletességét vetíti előre, s amelynek galoppozó dobolására-riffelésére Halford remek dallamokat énekel. A Blood Red Skies lüktetése, elektronikus alapjai később Rob 2wo projektjében köszöntek vissza; különleges nóta, ám felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Fémtartalmát tekintve az I’m a Rocker teljesen rendben van, a Johnny B. Goode viszont (ami a hasonló címet viselő film egyik betétdala lett), bármennyire is a maguk képére formálták, egy kicsit kilóg a sorból. A Monsters of Rock – a címadóval szemben – a sebességskála másik pólusát képviseli: némileg a Defenders of the Faith Heavy Duty-ját idéző, komótosan hömpölygő nóta.

Úgyhogy magamban rehabilitálom a Ram It Down albumot: bár ezután sem sorolnám a legjobb Judas Priest lemezek közé, sokkal jobb anyag, mint amire emlékeztem, és egészen biztos, hogy a jövőben sűrűbben fogom hallgatni.

Demolition (2001)

1992-ben komoly veszteségként éltem meg Rob Halford távozását, és soha nem tudtam megbékélni a Tim „Ripper” Owens-es felállással. Azért becsületből meghallgattam a vele készült első albumot, a Jugulatort, ami nem volt rossz anyag, csak nem volt Judas Priest. Szerintem. A folytatásra azonban, úgy tűnik, nem voltam kíváncsi, ugyanis most végignézve a Demolition dallistáján, egyetlen cím sem tűnik ismerősnek, egyetlen dallamot, riffet vagy refrént sem tudok felidézni az albumról. Hallgattam én ezt egyáltalán?

A lemez készítését övező, zenekaron belüli hangulatról, bizonytalanságról sokat elárulnak K.K. Downing szavai: „Amikor nekiláttunk a soron következő Demolition lemeznek, sokkal több kétely gyötört, mint egy albummal korábban. (…) Nehezemre esett rávenni magam, hogy dalokat írjak a Demolitionhöz. (…) Bár párszor nem sok híja volt, hogy kiszálljak, és lélekben teljesen máshol jártam, végigcsináltam a felvételeket. (…) Mióta nekiláttunk a Demolition megírásának, akármennyire is szeretem azt, amit Ripperrel összehoztunk, a lelkem mélyén tudom, hogy nem vezet sehova az egész.” (Éjjel-nappal Judas Priest)

A csapat mindig is egy klasszikus heavy metal banda volt és az is maradt, akkor viszont, az ezredfordulón megpróbáltak válaszolni az új idők hívó szavára. Hallgatom a dalokat, és nem a Judas Priest-et hallom, hanem egy hozzá nagyon hasonló hangzású csapatot. A zenekar meghatározó stílusának, megszólalásának alapja Rob Halford orgánuma volt, és ez most hiányzott. A szólókban persze régi ismerősként üdvözölhetjük Tipton vagy éppen Downing gitársoundját, a ritmusozás viszont sokkal modernebb, vastagabb, groove-osabb. Olyan érzésem van, mintha a Priest veteránjai szakítani akartak volna a múltjukkal, és egy új énekessel igyekeztek volna eltávolodni addigi irányvonaluktól, és nem fordítva, vagyis hogy ugyanazon az úton haladva egy friss embert akartak volna beilleszteni a megszokott keretek közé.

Ezzel együtt a dalokra egy rossz szavam nem lehet: kellően döngölősek, tömör tégláik közé – habarcsnak –izgalmas elektronikus effektek kerültek, és Ian Hill basszusa is jobban kihallatszik a zenéből, mint bármikor korábban. Kedvencem a záró Metal Messiah, tölteléknótát viszont nem igazán tudnék említeni. Egyedül a 71 perces játékidőt érzem egy kicsit hosszúnak (addigi leghosszabb lemezük, a Jugulator is belül maradt az egy órán, és később is csak a dupla Nostradamus tette tovább próbára a türelmünket).

Az együttes megfiatalodott ezzel a lemezzel, de egyetértek Downinggal: ez az út nem a siker útja volt. Ennek ellenére, számomra is meglepő módon, nekem tetszik ez az anyag, egész biztos, hogy innentől sűrűbben fog megfordulni a lejátszómban.