Iron Maiden: Somewhere in Time (1986)

Bár nem tartom TÖKÉLETES alkotásnak, ha meg kell neveznem a kedvenc Maiden lemezem, gondolkodás nélkül ezt az albumot említem. És ha 80-as évekbeli Vasszűz-muzsikára vágyom, ötből háromszor (vagy négyszer) ezt az anyagot pörgetem le. Próbálom megfejteni, honnan ered ez a becsípődés: az egyik megfejtés, hogy míg a csapat korábbi műveit részleteiben vagy egészében felvettem valahonnan, ez a lemez volt az első, amit műsoros kazettán vásároltam meg. Így aztán nálam ez az anyag hangzás tekintetében és arculatilag is más, magasabb minőséget képviselt, mint elődei. Ez lett „az én Maiden albumom”.

Másrészt, banálisan hangzik, de az együttes valamennyi lemezének megvan a maga egyedi karaktere, íze, színárnyalata. Véleményem szerint nem ez volt Dickinsonék első „felnőtt” alkotása, ahol a profi, komplex, rétegezett zene és az ugyanilyen színvonalas, komoly irodalmi, történelmi vagy vallási háttértudással megalkotott szövegek szerves egységet alkottak (hanem a Powerslave). Ugyanakkor a Somewhere in Time egyes dalait hallgatva éreztem először azt, hogy egy időutazásról (Caught Somewhere in Time), a hosszútávfutó magányosságáról (The Loneliness of the Long Distance Runner; az 1962-es fekete-fehér mozi főszereplője Tom Courtenay, rendezője Tony Richardson volt) vagy egy Nagy Sándorról (Alexander the Great) szóló, izgalmas filmet nézek.

Már a Derek Riggs kreativitását és keze munkáját dicsérő, ezer apró részletet, a korábbi albumokra és dalcímekre történő utalást rejtő borítóban is jó volt elmélyülni – ami persze műsoros kazetta-méretben kevésbé érvényesült. 🙂 A futurisztikus – számomra leginkább a New York-i Times Square-re emlékeztető –utcaképen Eddie egyfajta robotzsaruként jelenik meg. Az utcanévtábla tanúsága szerint az Acacia Avenue-n vagyunk. Hősünk pisztolyától jobbra egy Hórusz-szem látható, valamivel odébb (a borító hátoldalán) pedig a gízai piramisok (Powerslave). Ugyancsak a hátsó grafikán, az épületek homlokzatán olyan intézmények csábítanak neonreklámjaikkal, mint az Aces High Bar, az Ancient Mariner Seafood Restaurant vagy a Phantom Opera House. Ugyanitt a Naptól megperzselt, szárnyas Icarus hull alá az égből. Az út feletti átjárón az óra digitális kijelzője 23:58-at mutat, ami ugye 2 Minutes to Midnight… Közvetlenül fölötte a West Ham felirat Steve Harris kedvenc focicsapatára utal, Dickinson pedig egy emberi agyat tart a kezében (Piece of Mind). És a többi, és a többi.

„Csaknem három hónapig dolgoztam a borítón – emlékszik vissza Riggs. – Végül abba kellett hagynom, mert annyira rákattantam, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, semmi mást nem láttam magam előtt, csak ennek a képnek az apró részleteit.”

Ahogy a Judas Priest, úgy a Maiden is meghallotta az új idők szavát, és akárcsak Tiptonék a Turbo-n, Harrisék is gitárszintetizátorokat használtak ezen a lemezen – ami itt szerintem kevésbé hallható, kevésbé határozta meg a dalok karakterét, mint a rivális banda ugyancsak ’86-os alkotásán. A másik újdonság, hogy Dickinson nem írt dalokat erre az albumra, pontosabban írt, csak társai leszavazták azokat. Az énekes torzított gitár nélküli, akusztikus nótákban gondolkodott; mint utólag elmondta, akkoriban úgy érezte, a csapatnak egy magasabb szintre kell lépnie, elő kell állnia a maga Physical Graffiti vagy Led Zeppelin IV lemezével. Harris szerint viszont az énekest annyira kimerítette legutóbbi, csaknem egy éven át tartó turnéjuk, hogy teljesen elvesztette a fonalat.

Másvalaki viszont nagyon elkapta a ritmust: Adrian Smith gitáros most első ízben komplett dalokkal érkezett a stúdióba. Ezekből, a Wasted Years-ből és a Stranger in a Strange Land-ből lettek aztán az album kislemeznótái, és ezekből készültek a videóklipek is.

Harmadrészt, ezzel a lemezzel álltak át az addigi évenkénti lemezkiadásról a kétévenkénti megjelenésekre, ami egészen a Fear of the Dark-ig volt jellemző rájuk. Amiben, tegyük hozzá, a kreatív munkában való elmélyülés igénye mellett anyagi megfontolások is szerepelt játszottak. A Somewhere… volt a csapat addigi legdrágább lemeze: a dobot és a basszust a Bahama-szigeteken vették fel, a gitárokat és az éneket Hollandiában rögzítették, míg a keverésre New York-ban került sor.

A maga bő 51 percével ez a lemez lett a Maiden addigi leghosszabb alkotása (az 58 és fél perces Fear of the Dark fogja majd felülmúlni), mégsem tűnik elnyújtottnak vagy unalmasnak. Az album szerkezetét, a dalok egymásutániságát ilyen szempontból remekül megkonstruálták: mindkét lemezoldal egy-egy terjedelmesebb szerzeménnyel indul, illetve zárul, és ezek fogják közre a rövidebb dalokat. Előbbiekben annyi váltás és finom zenei megoldás hallható, hogy – mint egy izgalmas filmbe – egészen beléjük feledkezünk.

A Caught Somewhere in Time a bandától megszokott, előbb lassabb, majd gyorsabb galoppozással, basszuspörgetésekkel vágtat át téren és időn. Egyik kedvenc dalom a lemezről: nagyon tetszenek a domináns gitármelódiák, a dal hét és fél percében egyenletesen elosztott szólók, Dickinson szirénázó hangja, a bőgő dominanciája, és persze a refrént sem lehet némán végighallgatni… 🙂

A Heaven Can Wait utólag visszagondolva nem tűnik hosszú számnak, pedig egy híján ugyanannyi másodpercig fut, mint a nyitó nóta. A refrén itt is nyerő, a „Take my head / I’ll lead you to the promise land” kezdetű bridge-et követő, óóó-zós kórus azonban még erre is rátesz egy lapáttal. Ennyi év után is libabőr…

A The Loneliness of the Long Distance Runner is varázslatosan kezdődik a dal egyik főmotívumával és az alatta diszkréten bugyborékoló basszussal, majd Nicko beütéseivel, aztán a dal inkább rövid-, mint hosszútávfutó tempójú száguldásba kezd.

Az Alexander the Great a másik nagy favoritom az albumról, ma is úgy ülök neki, mint,mondjuk, A Gyűrűk Ura olvasásának vagy nézésének. Emlékszem, az aktuális Metallica Hungaricában a dalszöveg magyar fordítása is megjelent, én pedig lehidaltam attól, hogy Dickinsonék verziója mennyire hű történelmileg és milyen részletgazdag. A zene hangulata remekül követi a sztorit, szinte láthatjuk magunk előtt a sokáig legyőzhetetlen makedón hadsereg megpróbáltatásait, vonulását hőségben és esőben, a dicsőség napjait és a csüggedés időszakát. A dal elején hallható szöveget nem kisebb személyiség mondta fel, mint a Monty Python társulat emblematikus figurája, az Arthur királyként és Názáreti Brianként is domborító Graham Chapman (akit két évvel később főszereplőként láthattunk a Can I Play with Madness klipjében).

Valószínűleg teljesen tudatosan, a csapat a kezdetektől írt legalább egy „rádiós” slágert, értsd rövid, ütős, fülbemászó dallamokkal vagy refrénnel operáló nótát, amelyekkel az ilyen-olyan slágerlistákon adtak esélyt maguknak. Ilyen volt a Running Free, a Wrathchild, a Run to the Hills, a Trooper, a 2 Minutes to Midnight, itt a Wasted Years, később pedig a Can I Play…, illetve a Holy Smoke. A Wasted…-ben mindenekelőtt a csiklandozós gitár, valamint a mellette ráérősen sétáló basszus a nyerő, de a refrént hallva is elégedetten dőlhetünk hátra, azaz hogy nem, hiszen ahogy Dickinson is énekli: „Ne pazarold az időd (…) legyél tudatában annak, hogy a legszebb éveidet éled!”

Bár a Deja-Vu is merengős hangulatban kezdődik, hamar rohanásba vált, az alap-gitártéma pedig azonnal az album legjobb dalai közé löki a nótát, ami egyébként a dalcsokor legrövidebb (öt percen belül véget érő! 🙂 ) szerzeménye. A hosszú és a nekem tetsző kurtább tételek után a végére hagytam azt a két nótát, amelyek miatt számomra nem makulátlan a végeredmény. Ezek sem kukába valók, egyszerűen csak nem tudom őket egy lapon említeni az eddigiekkel. A Sea of Madness-nél a tördelt, bukdácsoló alapritmust és a csúnyán röfögő basszust hallva húztam el némileg a szám, a refrén ívelő énekdallamai, a szóló és a dal lassú harmadik negyede azonban már teljesen rendben van, az utolsó, elnyújtott „Of madness”-ek pedig különösen tetszenek.

A Stranger in a Strange Land-et – bocs, Adrian! – az anyag legjellegtelenebb szerzeményének tartom. Nyilván ez is profin hangszerelt, jellegzetesen Maiden-nóta, de a történet elmesélésének szándéka itt elvitte fókuszt a fogósságról. A refrénnél akkor már jobban tetszik a bridge („What became of the men that started…”) dallama, plusz itt is a dal közepén, a szóló előtt hallható elszállás.

Ahogy korábban már számtalanszor, a Somewhere in Time-ot most is élmény volt hallgatni. A lemez semmit nem veszített 35 évvel ezelőtti fényéből, ráadásul a folytatás (Seventh Son of a Seventh Son – 1988) is nagyszerűen sikerült, úgyhogy a Maiden számomra ezzel a két albummal ért fel a csúcsra.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. A 80-as évekbeli Iron Maiden összes lemeze nemcsak klasszikus, hanem mind különbözik a többitől, és mind korszakalkotó.
    Sokáig ez volt számomra a leggyengébb Maiden lemez abból a korszakból, aztán egyszer csak számról számra az egész lemez a No 1. kedvencemmé vált leelőzve a The Nuber of the Beast-et meg a 7th Son of a 7th Son-t meg a Powerslavet és a Killert. És a mai napig ez maradt a No 1. Iron Maiden lemez nálam. Persze a fentiek nagyon szorosan követik.

Hozzászólás a(z) Fehérfarkas bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*