Iron Maiden: Senjutsu (2021)

Egy Maiden album megjelenése mindig „társasági” és műfajtörténeti esemény. A mostani különösen, hiszen még soha nem telt el ilyen sok idő, hat év két Vasszűz-lemez között. Az új muzsikáról mindenkinek, aki egy kicsit is (vagy nagyon) szereti a bandát, megvan a véleménye, és ez alól a Rattle szerkesztősége sem kivétel. Az alábbiaknak négy kollégánk rövid összegzésének adunk teret.

Coly:

A 2003-as Dance of Death volt az utolsó olyan Maiden album, amelyik kifejezetten tetszett. A rá következő három lemezzel úgy voltam, mint a Slayer utóbbi három évtizedben született alkotásaival: ezeket is szerettem volna szeretni, de nem sikerült. Harris-éket pedig elkönyveltem magamban egy rég volt, szép volt csapatnak, beletörődve abba, hogy már túl vannak pályájuk zenitjén, és többé nem hallok tőlük olyan nótákat, amelyek idővel ugyanúgy klasszikussá nemesedhetnek, mint a múlt században született albumok dalai.

Ehhez képest a Senjutsu-nak már az első hangjaira felkaptam a fejem: nem hengerelt le az anyag, ám éreztem a hamu alatt felizzó parázs melegét, az esélyét annak, hogy ez talán egy olyan Maiden lemez lesz, amelyért újra lelkesedni tudok. És igen, már a harmadik-negyedik hallgatásnál ráhangolódtam, és egyre kevésbé félek kimondani, hogy a csapat szintet ugrott, (számomra) megint izgalmassá vált ezzel az alkotásával. Az egyértelmű, hogy egy alapvetően lassabb, epikusabb anyaggal van dolgunk, ám sokakkal ellentétben engem nem zavar a több mint 80 perces játékidő, sem a három egymást követő monstre nóta; azt érzem, hogy mindennek oka és helye van az albumon (talán egyedül a Death of the Celts hosszabb valamivel a kelleténél).

A lassabb számokról nekem elsőre a Fear of the Dark címadó nótája jutott eszembe, de olvastam olyat is, hogy valakiben a csapat Somewhere in Time-os korszakát idézték fel a Senjutsu egyes szerzeményei. Ami feltűnő, hogy Steve Harris basszusa kevésbé van előtérben, a zenekar védjegyének számító galoppozás is jórészt a múlté. Finomságokat elsősorban a gitárosoktól hallunk, plusz Dickinson énektémái mennek még élményszámba. És éppen e két összetevő – vagyis a fogós refrén és az alatta szóló gitárdallam – együttes alkalmazása teszi emlékezetessé az olyan dalokat, mint a címadó, a The Writing on the Wall vagy a Hell on Earth. A számomra leginkább tetsző refrén a Darkest Hour-ban hangzik el, kedvenc nótám pedig egyértelműen a The Parchment, amelyben két ütős énektéma követi egymást, és magát a dalt is remekül felépítették. A Lost in a Lost World gitártémájáról a zenekar 1992-es albumának Afraid to Shoot Strangers című nótája ugrott be, a végén viszonylag hosszan hallható, narratív énekről pedig ugyanennek a lemeznek a címadója. Összességében azonban ezek a hasonlóságok inkább jóleső dejá vu-érzést keltenek bennem, mintsem hogy bosszantanának.

A Senjutsu hosszú idő után ismét egy olyan Iron Maiden album, amiért lelkesedni tudok, és nem azért veszem elő újra és újra, mert szeretném megszeretni, hanem mert szeretem, és ezért hallgatom szívesen. Év végén jó eséllyel ott lesz nálam a dobogón.

Sipy:

Engem ez az anyag valahogy most nagyon eltalált! Pedig az előzetesen kiadott pár nóta után azt gondoltam, hogy most is egy átlagos Maiden lemez született. Viszont végighallgatva a dupla CD-s verziót, már elsőre megérintettek az albumon sorakozó jobbnál jobb dalok! A kezdetben kissé túl hosszúnak tűnő számok is most már teljesen elfogadottak lettek számomra, annál is inkább, mert korábban is volt már jó néhány ilyen grandiózus tétel a banda munkásságában. Nagyon változatos az érzelmi paletta, amit a dalok közvetítenek. A komor hangulat, például a címadó Senjutsu vagy a The Parchment esetében éppúgy képviselteti magát az anyagon, mint a szép részek (Darkest Hour). És persze vannak számok, amelyekben ezek az emóciók egy dalon belül váltakoznak (Lost in a Lost World, Days of Future Past). Egysíkúságról tehát szó sem eshet az anyaggal kapcsolatban! Én csak elismeréssel tudok beszélni erről a lemezről. Kábé 35 év után újra Maiden rajongó lettem! 🙂 A bakancslistámra került egy ezt a lemezborítót ábrázoló póló és az ezt az albumot bemutató Maiden koncert meglátogatása! Thank you for the MUSIC! Hail Iron Maiden!

Gabrielkiss:

Nálam egy új Iron Maiden lemez megjelenése mindig piros betűs ünnep. Az első meghallgatásnak mindig meg kell adni a módját: szigorúan élére vasalt ünneplőnadrágban, frakkban, pezsgő és kaviár kíséretében illik ismerkedni a friss mesterművel. Igazi rajongóként én sohasem a gyenge pontokat keresem vagy a régi lemezek felidézését várom a zenészektől. Egyszerűen csak átadom magam a dalok hangulatának, és belevetem magam a nagybetűs Iron Maiden Élménybe.

Mivel koromnál fogva a Brave New World lemez idején váltam a zenekar rajongójává, így nekem sohasem okozott gondot a csapat „újkori” hangzásvilága, terjengős fogalmazásmódja. A monumentális The Book Of Souls-tól konkrétan hanyatt vágtam magam, és úgy gondoltam, ha az lesz a legutolsó lemezük, akkor emelt fővel vonulhatnak majd nyugdíjba. Igen magas lécet kellett tehát megugraniuk a Senjutsu-val, de nem is Dickinsonékról beszélnénk, ha nem vették volna sikerrel az akadályt, sőt, helyenként talán még túl is teljesítették a feladatot.

Azt már előre sejtettem, hogy változatos lesz a friss anyag, de egy-két komoly meglepetést így is tudtak okozni a fiúk. Az Adrian Smith által jegyzett The Writing on the Wall western hangulatára például egyáltalán nem voltam felkészülve, de lám, ez is milyen szépen belesimul a csapat repertoárjába! Tetszik, ahogy ez a kis újdonság feloldja a lemez általános komor hangulatát. Janick Gerstől egy zúzósabb nótára számítottam, erre megkaptam a sztorizós The Time Machine-t, amelynek refrénjét már napok óta képtelen vagyok kiverni a fejemből. Harris mesterben persze nem lehet csalódni, most is odatett egy olyan bivalyerős dal-trilógiát a műsor végére, hogy nekem már önmagában azzal el lehetne adni az egész albumot. Ráadásul ezekben a tételekben itt-ott még a The X Factor depresszívebb világa is felsejlik, amiért nem tudok elég hálás lenni. Felsorolhatnám akár az összes dalt, de felesleges, fedezze csak fel mindenki a maga kedvencét.

Számomra megvan az év lemeze, de ezt már azelőtt is tudtam, mielőtt egyetlen hangot is hallottam volna belőle. Hiába, ilyen dolog a szerelem.

Reaper:

Eddie szelleme szamurájként támadt fel radioaktív hamvaiból, hogy rendet vágjon a szürke heavy metal erdejében. Idejét sem tudom, mikor hallgattam utoljára ilyen jól felépített albumot, minden benne van, ami a zene esszenciájához kell. Maximális 5 pont!

Oh, de mily gyarló az ember: a jóból több és több kell, ez a veszte. Ikszedik hallgatás után már árnyaltabb lett a kép… Az első három nóta tagadhatatlanul felhúzza az albumot, ugyan nem olyan formában, ahogy gondolnánk, de bizony akár a Powerslave-re is simán ráférnének, minden bennük van, ami a Maiden + 30 év. A Senjutsu–Stratego–The Writing on the Wall trió a zenekar fénykorát idézi, ám a hol melankóliába, hol zúzdába váltó nóták (elsősorban a The Writing on the Wall-on) hagyományosságuk ellenére új vizekre is terelték Eddie-éket és a „maidenizmust”, és bizony ez jól is áll nekik.

Balszerencsére Bruce-ék nem álltak meg itt, és kétlemeznyi cuccot jelentettek meg, mintha búcsúalbum lenne (akkor sem kellene szégyenkezniük), megspékelve iszonyat sok hömpölygősséggel. Én ugyan Falkenbach, Lacrimosa és egyéb goth-black csemegéken nőttem fel, nem idegenkedem az ilyen nótáktól, ám egy heavy albumon ennek elvész a varázsa. Itt ütős nótákat, himnuszokat vár az ember, nem egy zenemasszát, így egy pár nóta nálam meg is sínylette a műtétet. A The Time Machine és a Darkest Hour remek pillanatai teljesen elvesztek abban plusz három percben, amit hozzájuk raktak…

És most ellentmondásos leszek, ugyanis az uccsó három, együttesen körülbelül albumnyi (35 perc!) szerzemény teljesen magába szippantott, annak ellenére, hogy kevesebbel is beértem volna, azonban itt nem érződik a vontatottság. Bizsergető melankóliát éreztem, néhol már-már darkos felütései vannak a daloknak; kollégám szavai meggyőztek, pár ponton akár a The X Factor nótái is lehettek volna, de nem lettek. 🙂

A pro és kontra összegzése alapján is NAGYON jó lett az album. Egy régi rajongójukat visszanyerték, remélem, követnek még páran. Megérdemlik.

A szerző: Rattle Inc. 270 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*