Meggyőződésem, hogy a Mordred Fool’s Game albuma egy új, igaz, rövid életű trendet, a funky thrash-t indította el. Vitathatatlan, hogy az egyedi ötletekkel operáló album komoly meglepetést (megdöbbenést) váltott ki a rajongókból, ugyanakkor megtermékenyítő hatással bírt, nem beszélve arról, hogy a bandát népszerűvé tette. Jóllehet, a funk nem volt idegen, ismeretlen a kemény zenékben (pl. Trapeze), de a súlyos muzsikák képviselői nem alkalmazták. (Ahogy a Nocturnus is forradalmasította a death metalban a szintetizátor használatát.) A San Franciscó-i csapat innovativitását lemásolva aztán több thrash együttes is a funk után nyúlt, például a Sacred Reich (31 Flavors, The American Way album), Suicidal Tendencies, Re-Animator, Ignorance, Mind Funk, de a Faith No More és a Red Hot Chili Peppers sem „állt ellen a kísértésnek”.
Az Infectious Grooves 1989-ben mint funk metal szupergroup jött létre Mike Muir (Suicidal Tendencies) énekes vezetésével, aki mellé Robert Trujillo basszusgitáros, Adam Siegel (Excel) és Dean Pleasants gitárosok, illetve Stephen Perkins (Jane’s Addiction, Porno for Pyros) dobos sorakozott fel. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az 1980-ban alakult Suicidal Tendencies milyen pályát járt be, amíg 1990-ben kiadta a felülmúlhatatlan Lights…Camera…Revolution!-t. Más kérdés, hogy Mike Muir önmagától fedezte fel a funky-t vagy valóban hatott rá a Mordred.
Az Infectious Grooves-nak értelemszerűen nyílegyenes útja vezetett az Epichez, miután a Suicidal Tendencies is a kiadó égisze alatt dolgozott. A zenekar a Hollywood-i Devonshire stúdióban rögzítette bemutatkozó anyagát Mark Dodson producerrel, a maszterizálás pedig New Yorkban, a Sterling Soundban zajlott. Hozzáteszem, Robert Trujillo is bevállalta a produceri teendőket, míg a borítót Adam Siegel készítette. 45 percben 16 dalt tartalmaz album, és ennek ismeretében kijelenthető, hogy a számokat nem nyújtották el, mint a rétestésztát, röviden, tömören, változatosan fogalmazták meg mondanivalójukat. Természetesen a leglényegesebb, hogy mindezt roppant fogós, húzós, pattogós témák, fertőző groove-ok kíséretében tették.
Bár Mike Muir humorérzéke a Suicidal Tendencies-ben is gyakran nyilvánvaló volt, az Infectious Grooves ostobább humorral rukkolt elő, kabaréjeleneteket hozzáadva, illetve egy Aladdin Sarsippius Sulemenagic Jackson III. nevű antropomorf hüllőt is belevonva. Később Sarsippius figuráját is megalkották, amely gyakran tűnt fel a zenekar élő fellépései alkalmával. Ebből is látszik, hogy puszta örömzenélésről volt szó, mindenféle komoly tartalom nélkül. Miután projektről van szó (noha a főnök Muir) az anyazenekarok muzikális világát kizárták, kizárólag a Suicidal Tendencies van jelen, de az is csak apró részletek erejéig, ahogy az a melankolikus, enyhe pszichedeliával átitatott I’m Gonna Be My Kingben is tetten érhető.
Súlyos riffeléssel kezdődik a Monster Skank, majd funky-ba vált, ugyanakkor ska elemeket is tartalmaz. Egy szomorú nap után mosolyt csal az ember arcára a korong, feledtetve vele minden búját-bánatát, és ehhez olyan tételek nyújtanak „segítő kezet”, mint a nyitó Punk It Up, a szájharmonikával színesített Stop Funk’n with My Head, vagy az Infectious Groove.
Vendégzenészek is közreműködtek a szerzeményekben, közülük természetesen a legnagyobb név Ozzy Osbourne (a Therapy-ben), de Phil Kettner (Laaz Rockit), Rocky George, Christian Galters, Dave Kushner (Wasted Youth) gitárosok, illetve Scott Cargo ütőhangszeres, kongás (a Back to the People-ben és a You Lie…and Yo Breath Stank-ben) is nevüket adták a produkcióhoz.
Egysíkúnak, unalmasnak még csak véletlenül sem nevezhetjük a végeredményt, izgalmasnak, kitűnőnek annál inkább. A rövid I Look Funny?, a Closed Session, az Infectious Blues (címével ellentétben inkább country), a Turn Your Head, a Mandatory Love Song, valamint a záró Thankx, but No Thanx töltötték be az idétlen, fentebb idézett kabaréjelenetek szerepét. A hangzásba sem lehet belekötni, mert pengeélesen, vastagon, súlyosan szól az anyag.
Én itt, ezen a pontom zártam le az Infectious Grooves-zal való kapcsolatomat, a későbbiekben már nem követtem karrierjüket, ahogy a Suicidal Tendencies esetében a Suicidal for Life volt az utolsó album, amit begyűjtöttem. 30 esztendő elteltével is teljesen frissnek – hogy azt ne mondjam, időtállónak – hat a The Plague That Makes Your Booty Move… és ez önmagáért beszél, nem szükségeltetik különösebb kommentárt fűzni hozzá.
Leave a Reply