Guns N’ Roses: Use Your Illusion I-II. (1991)

Belegondolva hihetetlennek tűnik, de idén 30 éves lett ez a dupla monstrum is, amely nagyban hozzájárult egy korszak képének formálásához.

Előzményeket, zenekari biográfiát mellőzve a közepébe vágnék. A banda akkor már „a világ legveszélyesebb zenekara” és hasonló címkéket kapott, de a legnagyobb botrányok csak ezután jöttek. Egy világ várta szinte lélegzetvisszafojtva, hogy végre új dalokat hallhasson a zenekartól. Aztán 1991. szeptember 17-én eljött végre az idő, és sok-sok halasztás után, a kitűnő debüt, az Appetite for Destruction után négy évvel kerültek a boltok polcaira az „ikrek”. Nem érzem túlzásnak, hogy ekkora magasságokba azóta sem tudott kerülni hard rock, heavy metal zenekar.

A felvételeket Mike Clink producer védőszárnyai alatt rögzítették, megannyi stúdióban az évek során. Chicagóban kezdtek, de nem igazán működött. Sem Izzy, sem Axl nem sokszor jelent meg, Duff, Steven Adler és Slash pedig leginkább önpusztítással töltötte az idejét. Mire elkészült a nagy mű, a zenekaron belül megjelentek a helyrehozhatatlan repedések. Slash szerint egy két nap, két éjszakán át tartó közös dalírás, ötletelés során érezte utoljára, hogy zenekarként működnek. A felvételeket Axl végtelen maximalizmusa miatt folyamatosan csinosítgatták, egy futár szállította a szalagokat a stúdió és Axl malibui háza között, hogy az énekes meghallgathassa azokat. A felvételek közben váltak meg Alan Niven menedzsertől is, akinek a helyét Doug Goldstein vette át, az ő profithajszolása újabb nagy szög volt a zenekar koporsójába.

Az albumokon közreműködő vendégeket felsorolni is hosszú lenne. A borítók Raffaello Athéni iskola című festményének egy részletét idézik meg, sárga-piros, illetve kék-lila színben újragondolva. Az albumon feszes hard rock dalok, progresszív, epikus, lírikus hangvételű szerzemények és könnyed, blues-os, country-s felvételek is találhatók. A két album 76-76 percnyi zenét tartalmaz, és az együttes döntése értelmében egyszerre jelent meg. Simán kijöhetett volna, mondjuk, háromévenként, 50 perces etaponként is, és ezzel a 20. század végéig húzhatták volna. De ez csak egy gondolat. Lássuk a lemezeket!

Az I. lemezt egy pörgős, tökös rockdal, a Right Next Door to Hell nyitja, jó érzékkel. Mintha semmi különös nem történt volna az első album óta, annak a vonalát viszi tovább. Ezt egy igazi laza, blues-os Izzy Stradlin dal, a Dust n’ Bones követi. Itt halljuk először az új tag, Dizzy Reed billentyűs játékát. Axl úgy érezte, a sokszínűbb dalokhoz állandó billentyűsre van szükség. Reed azóta is a banda tagja. A Live and Let Die eredetileg egy Paul McCartney szerzemény, és egykor egy James Bond film (Élni és halni hagyni, 1973, ekkor éppen Roger Moore volt a 007-es ügynök) betétdala volt, egyébként egy remekül sikerült feldolgozás. Ezerszer jobb, mint a film, amihez eredetileg készült. A klippel támogatott, lírai Don’t Cry hatalmas sikert hozott, bármikor belekukkantott az ember az MTV-be (nem, nem a közmédiásba), kis időn belül találkozhatott vele. Szerelmesek No. 1-es slágere lett 1991 végére. A dal még ’86 körülre datálható, és Tracii Guns, az L.A. Guns frontembere máig hangoztatja, hogy a dal az ő keze nyomát viseli magán. A II. albumra is feltették, más szöveggel. Hogy miért? Én nem jöttem még rá.

A Perfect Crime punkba hajló zúzása pont jó helyre került, megmutatva, hogy az Appetite… vadulása kisebb-nagyobb nyomokban még jelen van a zenekarban. Kicsit felrázza a hallgatót a lírai sláger után. A You Ain’t the First akár az 1988-as, félig akusztikus Lies mini albumra is felkerülhetett volna. Nem a kedvenc dalom, de nem rossz. A függőségről írt Bad Obsession átlagosnak mondható, legalábbis ebben az erős környezetben. A Hanoi Rocks énekese, Michael Monroe vendégszerepel benne, valamint szájharmonika és szaxofon is színesíti. A Back Off Bitch még az Appetite idején készült, és ahhoz illeszkedik leginkább. Egyenes vonalú, egyszerű dal, a keményebb vonalat erősíti. Izzy szerzeménye, a Double Talkin’ Jive sokáig elment mellettem, aztán felfedeztem, hogy milyen hangulatos az akusztikus levezetése, és Slash mekkora szólót nyom benne.

November Rain. Mit is lehet erről mondani? Egy ikonikus sláger lett, baromi drága klip is készült hozzá, és kilencperces hossza ellenére az MTV-n igen sokat láthattuk. Slash szólói egyszerűen zseniálisak, Axl zongoratémái ikonikusak. Fúvósok, háttérénekesnők színesítik. A dal maga egy döbbenet. Elképesztő, hogy a húszas éveikben járó fiatalok ilyen epikus dalt tudtak írni. Ez a zsenialitás. Meghallgatom, és minden kurva kis hang a helyén van, és úgy tökéletes, ahogy van. Nem tennék hozzá és nem is vennék el belőle semmit. A nem kis részben Elton John hatására íródott dalon Axl már évek óta dolgozott, a csak zongorás demóváltozata a 15 percet is elérte. A YouTube-on a klip nézettsége jelenleg az egészen döbbenetes 1 milliárd 700 milliónál.

A The Gardenben Alice Cooper is vendégszerepel. A hipnotikus hangulatú dal az évek során az egyik legnagyobb kedvencem lett. Hiába készült klip hozzá, mivel tele van sztriptízbárokban felvett jelentekkel, nem sokat volt látható. Mi is jöhetne ezután, mint egy szélsebes Garden of Eden, ahol Axl nyelve olyan gyorsan pörög, hogy a klipben feliratozni kellett, hogy érthető, feldolgozható legyen. A Don’t Damn Me nem lett meghatározó nóta, élőben talán sosem játszották. Egy egyszerűbb rockdalnak mondanám. A Bad Apples talán a legmesszebb áll tőlem. Nagyon félve írom ezt le, de ez talán töltelékdalnak nevezhető, bár a refrénje nem rossz. A Dead Horse elején még Axl is prüntyög gitáron, majd egy remek, fogós, húzós dal kerekedik belőle. A Top 5 kedvenceim egyike a szerzemény. A Coma tízperces hosszával, túladagolásról szóló szövegével rám dől, fojtogat és nem ereszt. A dal közepén hallható elszállós részről egyfajta utazásra asszociálhatunk. A hossza ellenére egyáltalán nem unalmas, és hatalmas élmény volt, hogy élőben is hallhattam. Méltó lezárása az első résznek, amelyen több, még az Appetite idejére tehető dal szerepel. Keményebb, direktebb dalok nagyobb számban hallhatók ezen a korongon.

A II. részt a nagyszerű Civil War nyitja, az egyedüli szerzemény, amelyen az eredeti dobos, Steven Adler játékát hallhatjuk. Slash visszaemlékezése szerint körülbelül huszadjára sikerült úgy-ahogy feldobolnia Adlernek a dalt. A drogproblémákkal küzdő, szőke ütős a lemezfelvételek elején repült a bandából, miután megannyi határidőt kapva sem tudta összeszedni magát. Adler azóta sem emésztette meg eltávolítását. Helyét a The Cult dobosa, Matt Sorum foglalta el, aki nagyon rövid idő alatt betanulta a műsort, és alig egy hónap alatt végzett a dobok felvételével. A Civil War nagyívű, lírikus, himnikus tétel, Slash nagyszerű témákat pakolt bele. Nagyon erős kezdés. Csúcsszerzemény, a banda egyik ékköve.

A 14 Years Axl Rose és Izzy Stradlin gitáros barátságáról szól, együtt is éneklik a refrént. Vicces, hogy mire a dal megjelent, Izzy már gyakorlatilag nem volt a banda tagja, miután megunta, hogy a zenekar kezd mindenről szólni, csak a zenélésről nem. Az ikreken több, mint tíz dalban tevékeny részt vállaló, alapító ritmusgitáros helyét Gilby Clarke vette át, de játéka ezen a lemezpároson még természetesen nem hallható. A dal maga kellemes hallgatni való. A nyugis hangulatú Yesterdays szellős, kellemes, ragadós dal. A Knockin’ on Heaven’s Door egy jól sikerült Bob Dylan feldolgozás, és a klipje által jócskán fel lett kapva. Mai napig a koncertek része; őszintén szólva, élőben én már kissé beleuntam. Ehhez hozzájárul a dal végtelenségig való elnyújtása is. A Get In the Ring jócskán odabaszik (bocs) a zenekarról mindenfélét összehordó firkászoknak. Nemigen volt eddig olyan dal, ahol név szerint idéznek meg féltucatnyi újságírót, és küldik el őket melegebb éghajlatra. A banda belefáradt a bulvár folyamatos marhaságaiba, és adtak egy tökös választ, egy húzós, kemény dal formájában.

Az Axl gitárjátékával tűzdelt Shotgun Blues nálam párhuzamba vonható az I. albumon szereplő Don’t Damn Me-vel. Kicsit színtelen, szagtalan, de ennek leginkább az az oka, hogy csupa tízpontos dal közé van biggyesztve. Élőben szerintem sosem bukkant fel. A Breakdown fura kis szerzemény. Méltatlanul alulértékelik, pedig hasonlóan epikus vonásokat mutat, mint a November Rain vagy az Estranged. Slash elmondása szerint rendesen megküzdöttek a rögzítésével. Amolyan bevezető a II. album második feléhez, ahol nem kis dolgok várnak ránk.

A Pretty Tied Up azon dalok közé sorolható, amelyek a színesebb Guns N’ Rosest idézik. Izzy szitáron is játszik benne. A refrénben markánsan jelen lévő zongora meghatározza a remek kis dalt. Izzy írta, miután elmondása szerint jól betequilázott. A Locomotive újfent erős dal, az elérhető források szerint Slash egyik kedvence, és a két album legerősebb tételei közé sorolható. A So Fine Duff McKagan basszeros szerzeménye, ő is énekel benne. Kiemelkedőnek nem mondanám, kellemes, de felejthető. Húha, Estranged. Akkor itt ki kell jelentenem, hogy nekem ez minden idők legjobb dala. Számomra ennél jobb dal még nem született az Univerzumban. Kilencperces hossza ellenére egy pillanatig nem érzem elnyújtottnak, a szövegét megértve vagy a méregdrága klipjét nézve pedig a középső, elszállósabb rész is értelmet nyer, helye van. Slash akkora témákat rakott bele, hogy az hihetetlen. Axl a bookletben ki is fejezi köszönetét a gitárosnak a gyilkos melódiákért. Olyan kolosszális eposz a dal, hogy a legmagasabb polcra helyezi a Gunst a dalszerzők között.

A You Could Be Mine akár az Appetite-ra is készülhetett volna. A legszebb hagyományokat követi. Az album felvezető szerzeménye volt, 1991 egyik legnagyobb mozijával, a Terminator 2-vel összekötve. A film legfontosabb betétdala, klipjében még maga Arnold Schwarzenegger is szerepel. Igazi win-win szituáció volt. A dal a klipjével együtt sokat dobott azon, hogy a rajongók alig várják a filmet, és az sem volt rossz húzás, hogy egy ilyen tökös szám a film egyik betétdala. A Don’t Cry alternatív szövegű verziója nekem nem sokat tesz hozzá az eredetihez, meghallgatom, oké. A My World pedig egy totál felesleges nem tudom, mi. Axl hülyesége, társai nem is tudtak ennek a másfél perces förmedvénynek a létezéséről. A II. lemezen összességében változatosabb tételek vannak, és kevesebb a régre nyúló gyökerekkel rendelkező szerzemény.

A lemezek hangzása, talán mondanom sem kell, tökéletes, friss, a mai napig megállja a helyét. A hírek szerint összesen 36 dalt rögzítettek az albumokhoz, ezekből 30 került végül kiadásra. Az itt-ott meghallgatható dalfoszlányok, demófelvételek alapján a lemaradó nótákért nem kell könnyeket hullatnunk.

A dupla szörnyeteg, amit a világra szabadítottak, végül hatalmas eladásokat és hihetetlen népszerűséget hozott a zenekarnak, ami szép lassan fel is falta őket. A II. lemez kicsit megelőzte az I.-t, jobban fogyott, de nem beszélhetünk hatalmas különbségekről. Az I. nagyjából 17 millió, a II. pedig 18 millió példányban talált gazdára. A zenekar erodálásához vezető hatásukról majd máskor és egy kicsit részletesebben írok. Az ez idő tájt kijött Metallica Black albummal együtt a Use Your Illusion párosa is sokat tett azért, hogy a kor mindenhatója, az MTV elkezdte felfedezni a rockzenekarokat. Jött a Pearl Jam, a Nirvana, de ez már egy másik történet…

A szerző: Szabó Viktor 23 Articles
Foci- és zenerajongó, bakelitlemez-gyűjtő. A Bon Jovi-tól a Sear Bliss-ig bármit meghallgat. Civilben egy multinál koordináta-méréstechnikusként dolgozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*