Az az igazság, hogy magamnak, mint a zenekar rajongójának, tartoztam ezzel a rangsorral. A Guns N’ Roses-ról, amely egykoron a világ legismertebb, legnépszerűbb hard rock zenekara volt, már mindent leírtak, amit tudni érdemes, így ezzel nem koptatom a klaviatúrát. Kicsit a saját magam felállította szabályokat is áthágom, ugyanis én öt albumban határoztam meg magamban azt, amit érdemes rangsorba állítani, és csak sorlemezekben gondolkodtam. De hát a szabályok azért vannak, hogy áthágjuk azokat. Lássuk Los Angeles egykor legveszélyesebb zenekarának a lemezeit rangsorolva! Szerintem nagy meglepetés nem lesz.
6. „The Spaghetti Incident?” (1993)
Miután véget ért a mintegy 200 koncertből álló turné, ahol becslések szerint hétmillió ember látta az együttest, egy feldolgozáslemezzel rukkoltak elő, amelyen a csapat tagjainak kedvencei vannak feldolgozva. A kiválasztott tételek leginkább a ’70-es, ’80-as években működő hard rock, glam és punk zenekarok egyes tételei. Plusz a kihagyhatatlan botrány, ami itt egy rejtett dal képében jelent meg. Az utolsó nóta után ugyanis egy pici csendet követően egy fel nem tüntetett szám hallható, Amerika híres sorozatgyilkosa, Charles Manson Look at Your Game, Girl című szerzeménye. Nem is annyira jó a dal, de Axl-t ismerjük, bevállalta a balhét. Én azok táborába tartozom, akik elítélik, hogy egy erőszakos bűncselekményt elkövető állatnak bármilyen módon reklámot kellene nyújtani. Nem is szoktam meghallgatni. De vissza a fő tételekhez! Az album egy részét 1993 előtt rögzítették, és folyamatosan dúsították egy nagylemeznyi anyaggá. A nyitó Since I Don’t Have You egy csöpögős, nyálas dal, amit eredetileg a The Skyliners írt, nekem mégis a kedvenceim egyike. Jól sikerült a The Damned New Rose című dalának átdolgozása, amelyben Duff énekel, valamint a Nazareth Hair of the Dog-ja is. Tulajdonképpen a többivel sincs semmi baj, a Down on the Farm vagy a Duff által énekelt Attitude a The Misfits-től is kiválóan működik. Ez utóbbi az, amit élőben is sokszor előadtak. És hogy mitől spagetti? Egy korábbi incidens során Axl Rose egy tál spagettit vágott az akkori doboshoz, Steven Adlerhez.
5. Chinese Democracy (2008)
Szegény lemez, akkora hátránnyal indult a rajongóknál, hogy azt elmondani nem lehet. Axl több mint egy évtizedig írta, húzta, halasztotta, és el is szórt rá szépen tizenvalahány millió dollárt. A kiszivárgott demók miatt a dalok zömét a megjelenés előtt évekkel már sokan ismerhették. A rajongók pedig szinte már nem is hittek abban, hogy a lemez valaha hivatalosan megjelenik. De megjelent. Bár a borítón a Guns N’ Roses név szerepel, ez Axl személyes projektje, session zenészekkel rögzítve. Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy remek munkát végeztek. Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer előítélet-mentesen fusson neki ennek a lemeznek. Egy kiváló hangzású, hatalmas rockdalokat rejtő anyagot fog hallani. Itt-ott simán visszaköszönnek a Guns N’ Roses jellemzői, védjegyei, egyes dalok akár az Appetite for Destruction, akár a Use Your Illusion számai mellé odatehetők, de a közben érkező (leginkább indusztriális) trendek is hagytak rajtuk nyomokat rendesen.
A nyitó, címadó szám tempós rockdal, a Shackler’s Revenge fogós refrénnel rendelkezik, az ezeket követő Better pedig hatalmas sláger lehetett volna az MTV-korszakban. Kiemelkedő a Street of Dreams, a There Was a Time és a Sorry is. A Madagascar epikusságban már-már megközelíti a November Rain, Estranged párost. A This I Love pedig, ha a ’90-es évek elején, klippel támogatva kijön, gigasláger lett volna. A dalok többségéről elmondható, hogy rendkívül színesek, filmzenei, musicales elemek is felfedezhetők bennük (leginkább a Street of Dreams-ben és a Catcher in the Rye-ban). Jellemző még a zongora hangsúlyos használata. A gitárosok előtt pedig le a kalappal! Olyan szólókat pakoltak a lemezre, amelyek méltók arra, hogy Slash örökbecsűi mellé kerüljenek.
4. GN’R Lies (1988)
Miután a zenekar szekere beindult, és új lemez még a láthatáron sem volt, kiadtak egy félig akusztikus, félig kamu-élő albumot (a közönségzajt utólag keverték alá). Az A oldal nem más, mint az 1986-os Live ?!*@ Like a Suicide című kislemez, rajta két feldolgozással, valamint két saját szerzeménnyel. A Reckless Life sodró lendületű, kiváló nyitódal, az eredetije pedig még az itt hallhatónál is lendületesebb. A Rose Tattoo szédítő Nice Boys-a nagy kedvencem, és imádom az eredetijét is! Emellett az Aerosmith-től a Mama Kin, valamint a saját szerzemény, a középtempós, nyugis hangulatú Move to the City hallható még itt. Egyfajta érdekes kettősség, hogy a két saját dal közül a Reckless Life a korai, vad Guns N’ Roses-t idézi fel, a nyugisabb, blues-os Move to the City pedig bőven elfért volna a Use Your Illusion albumokon is.
A B oldalon akusztikus dalok szerepelnek. A Patience minden szerelmes nagy kedvence volt, hatalmas sláger lett. A Gunsnak mindig is kellő érzéke volt a lírai dalok írásához. A Used to Love Her kellemes meglepetés, jó hangulatú, bulizós, együtt éneklős dal. A You’re Crazy a tévhitekkel ellentétben itt szólal meg eredeti valójában, akusztikusan, ahogy megírták, és nem az Appetite… lemezen, ahol a felgyorsított verzió szerepel. A botrányt itt a záró One in a Million hozta meg, konkrétan a szövegben található niggerezés és köcsögözés, buzizás verte le a biztosítékot. Slash sosem rejtette véka alá, hogy nem ért egyet a szöveggel, de ettől Axl még inkább erőltette azt az eredeti verziójában. A dalt élőben nem is nagyon adták elő, talán csak egy-két alkalommal. Kár érte, én szeretem. Az albumról lemaradt egy ősrégi felvétel, a méltatlanul elfeledett Shadow of Your Love, ezt szerencsére 2017-ben végül kiadták. A nem kevésbé megosztó szövegű Cornshucker, amit Duff énekel, viszont azóta is csak bootleg és Japán verziókon található meg.
3. Use Your Illusion I. (1991)
A dupla-dupla albumok jubileumi ismertetőjében részletesebben kitértem a lemezek dalaira és készítésük körülményeire, így most csak a tényeket rögzítem. Mindkét korongon vannak nagy kedvenceim, ezen a The Garden és a Coma. Az itt hallható szerzemények közül több is a zenekar indulása körül formálódott, így a direktebb dalok nagyobb számban találhatók meg itt. Egysíkúságra viszont senki ne gondoljon. Sőt! Az egyfajta pszicho-utazásra invitáló The Garden, a haragot mutató Don’t Damn Me, a punkos felütésű Perfect Crime mellett a zenekar két ikonikus slágere, a szomorkás Don’t Cry és a November Rain is ezen az albumon található. Ha ez nem lenne elég, az országúti blues jellegű Dust n’ Bones, vagy a málházós Dead Horse tovább szélesíti a repertoárt. Az, hogy Izzy Stradlin keze nyoma nyolc dalban is jelen van, talán erősíti azt, hogy összességében ez a direktebb album a kettő közül. Mindkét lemezen szerepel feldolgozás, és megállapítható, hogy mindkettő igen jóra sikeredett. Itt a Live and Let Die hallható, ami eredetileg Paul McCartney és a Wings felvétele volt. Koncertképekből összevágott klipjével elég sokat találkozhattunk.
2. Use Your Illusion II. (1991)
Ez az epikusabb, progresszívebb dalok korongja. A szövegek is más jelleget mutatnak, viszont itt is rendkívül sokszínű a felhozatal. Gondolhatunk a nyitó, zeneileg, szövegileg is nagyon erős Civil War-ra vagy a Breakdown-ra, amelyek komplikáltabbak, progresszívebbek, velük szemben a Shotgun Blues vagy a Terminator 2 betétdala, a You Could Be Mine sokkal direktebb, hard rockosabb. S ha már epikusság, komplexitás… A kettes albumon fejeződik be a nagyszabású trilógia, a lemezpáros legjobb dala, az Estranged képében. A trilógia (Don’t Cry, November Rain, Estranged) alapja egy novella, amit Axl barátja, Del James írt Without You címmel, s amely dalokra Andy Morahan rendezett nagyszerű klipeket. Ezek akkora népszerűségre tettek szert, hogy amikor a harmadik rész, az Estranged kijött, a mindenható MTV, rajongói nyomásra kétszer egymás után lejátszotta. A három klip összköltsége nagyjából hétmillió dollár volt. Kis érdekesség: egy évvel később például Quentin Tarantino nyolcmillióból csinálta meg a Ponyvaregényt. Összességében a kettes korong a pénztáraknál is jobban teljesített, mindig egy lépéssel az egyes előtt járt. Ez nagyjából 18 millió vs. 17 millió eladott példányt jelent.
1. Appetite for Destruction (1987)
Szerintem nagy meglepetést az első helyezettel nem okozok. Olyat sokszor láttunk már, hogy egy zenekar első albuma a legjobb, és felülmúlni a későbbiekben sem tudják, de hogy egy debüt album ilyen magasságokig kúszik, az nem megszokott dolog. Azt azért egy pillanatig se higgyük, hogy a zenekar a semmiből robbant be az élvonalba. Eddigre már Los Angelesben telt házas klubkoncerteket adtak az ikonikus helyszíneken. A kiadók is sikert szimatoltak, a Geffen le is igazolta őket. Az album producere Mike Clink volt, miután az eredetileg kiszemelt Paul Stanley, a Kiss gitáros-énekese túl sok változtatást akart eszközölni az anyagon. Az album 1987-ben jött ki, és már a borítójával is megrökönyödést váltott ki. Ezt később le is kellett cserélni egy másik verzióra. A lemez az első hónapokban nagyjából 200 ezres eladásnál járt, egy évnek kellett eltelnie, és a Sweet Child o’ Mine klipnek kellett kijönnie ahhoz, hogy igazán berobbanjon a köztudatba.
Az album jól visszaadja a zenekar vad, zabolátlan voltát, és a lírai dalok írásával kapcsolatban is megmutatja a banda tehetségét. A lemez három ikonikus felvétele a nyers, magával ragadó albumnyitó, a Welcome to the Jungle, az érzelmes húrokat pengető sláger, a Sweet Child o’ Mine, valamint a ’G’ oldalt záró tétel, a súlyos riffekkel operáló, a végére bevaduló himnusz, a Paradise City. Személyes kedvencem a Nightrain, Slash király szólóival, de nagyon erős a Rocket Queen és a koncerteket nyitó, punkos hatásokkal is bíró It’s So Easy, vagy a My Michelle is. Igazán gyenge dal nincs is albumon, de ebben az erős mezőnyben a You’re Crazy nekem kissé kilóg lefelé. A zenekar nem szórt ki minden felvételt a lemezre, például a Don’t Cry vagy a November Rain is közel befejezett formában volt meg, de úgy gondolták, három lírai hangvételű dalt nem akarnak feltenni a korongra. A későbbi sláger, You Could Be Mine is a fiókban maradt. Azzal kezdtem, hogy a zenekar később nem tudta felülmúlni az első albumot. Ez csak részben igaz, mivel a Use Your Illusion párossal nem felülmúlták az Appetite for Destruction-t, hanem más irányba indultak, más jellegű albumot készítettek. Mondhatnám, művészi vénájuk (főleg Axl-é) csúcsra járt ott.
Leave a Reply