Coly augusztus 6.-i Heti Ötösében kapott helyet a Girlschool Hit and Run-ja, és miután a lemez idén ünnepli megjelenésének negyvenedik évfordulóját, írásom abszolút kézenfekvő. Tegyünk hát egy látogatást a lányiskolába!
1975-ben wandworthi (dél-londoni) iskolás barátok és szomszédok, Kim Auliffe (ritmusgitár/ének) és Dinah Enid Williams (basszusgitár/ének) Painted Lady néven alapítottak egy csak lányokból álló rock feldolgozás bandát, Tina Gayle-lel a doboknál. Szólógitárosként Deirdre Cartwright csatlakozott hozzájuk, viszont Tinát Val Lloyd váltotta és a helyi pub színéren kezdtek el játszani. Kim McAuliffe: „Az ok, amiért csak lányok voltak a bandában, hogy nem találtunk pasikat, akik velünk akartak játszani!” (Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a Painted Lady ugyanabban az évben jött létre, mint Los Angelesben a The Runaways. Utóbbi együttest 1975 végén alakította meg Sandy West dobos és Joan Jett gitáros, miután kapcsolatba kerültek Kim Fowley producerrel.)
Visszatérve a Painted Lady-re, 1978-ban feloszlottak, azonban Kim és Enid továbbra is zenei karrierjüket akarták folytatni, hogy megszabaduljanak napi munkájuktól egy bankban, illetve egy pékségben. Még ugyanabban az esztendőben újjáalakították a bandát, soraikban Kelly Johnson szólógitárossal (R.I.P.), valamint Denise Dufort dobossal, és változtatták nevüket Girlschoolra, mégpedig Paul McCartney és a Wings 1977-es, a Mull of Kintyre single B oldalán hallható Girls’ School című nótája alapján. Nemcsak a név, hanem a zene is megváltozott, mivel a rockot a heavy metal váltotta fel, és így a lányok a N.W.O.B.H.M. egyik képviselőjévé avanzsáltak.
Annak a színtérnek váltak a részévé, amelyet kezdetben sokan lesajnáltak, létezéséről, kialakulásáról nem akartak tudomást venni, de kis idő elteltével megfordult a széljárás. Szakemberek éreztek rá arra, hogy ebben mégiscsak „van ráció”, magazinok, fanzine-ek bukkantak fel a műfajt támogatandó, illetve ilyen profilú kiadókból sem volt hiány (Ebony, Neat, Bronze, Heavy Metal Records).
A csapat 1978 februárjában adta ki első demóját, ezt egy évvel később a Take It All Away single (City Records), valamint a Labels Unlimited – The Second Record Collection kompiláción való szereplés (Take It All Away – Cherry Red, 1979) követte, azonban a legnagyobb lökést az adta meg karrierjüknek, hogy 1979 tavaszán, nyitóbandaként léphettek fel az Overkill albumot népszerűsítő Motörhead előtt, mely turné egyben a két zenekar közötti tartós kapcsolat, barátság kezdete is volt. És innen már nem volt megállás: szerződés a Bronze Records-szal, Emergency, Nothing to Lose kislemezek, a Demolition bemutatkozás, majd szintén kislemezek (Race with the Devil, Yeah Right – rajta a The Hunterrel) – történt mindez 1980-ban. De az 1981-es esztendő is hasonlóan gyümölcsözőnek, termékenynek és aktívnak bizonyult: Stay Clean, St. Valentines’s Day Massacre (Headgirl-ként) megosztott kiadványok (gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy kikkel játszottak ezeken), Hit & Run single, majd jött a második album, a Hit and Run (április 20.) és a C’mon Let’s Go kislemez.
A Hit and Run felvételei 1980 decembere és 1981 januárja között, Vic Maile (R.I.P.) producer közreműködésével zajlottak a Rickmansworth-ben található Jackson stúdióban, míg a maszterizálásra a londoni The Sound Clinicben került sor. Az Üss és fuss, azaz b*** oda és tiplizz egy elődjénél izmosabb, keményebb és egyértelműen jobb dalokat felvonultató alkotás lett. Megkockáztatom, változatosabb is. A csajok nem bonyolították túl a dalszerkezeteket, a fogós, tökös megközelítésre, megszólalásra törekedtek és ezt sikeresen meg is valósították. Ennek szellemében pörgős, pattogós tételek (C’mon Let’s Go, Yeah Right), éppen úgy hallhatók, mint dallamos szerzemények (Following the Crowd, Hit and Run); írtak totálisan Motörhead hatású/jellegű darabokat ((I’m Your) Victim, Watch Your Step), lassan, komótosan menetelő dalokat (The Hunter, Back to Start), „elmegy” kaliberű számot (Future Flash), illetve egy feldolgozást (a ZZ Top-tól a Tush-t) is elővezettek.
Az összképet, végeredményt tekintve az album szerintem felülmúlta a Demolitiont, ugyanakkor nem lett belőle olyan óriási klasszikus, mint az Ace of Spades-ből, a The Number of the Beast-ből, a Screaming for Vengeance-ből, esetleg a Black Metalból. Ettől függetlenül, megjelenésének esztendejében a Hit and Run egy sikeres korong volt, amit jól jelez a listákon elért ötödik pozíciója (Új-Zélandon és Kanadában bearanyozódott, az Egyesült Államokban viszont csak 1982-ben jött ki, akkor is eltérő dallistával, belekeverve a Demolition nótáit is), valamint az angliai turnéjukon, közepes méretű arénákban lejátszott, teltházas koncertek vagy vendégszerepléseik óriási csarnokokban a Black Sabbath és a Rush előtt. Ugyan az Egyesült Államokban nem szerveztek nekik bulikat, de 1981 júliusában így is átjutottak Kanadába, míg turnéjuk tetőpontja 1981. augusztus 28-án, a háromnapos Reading fesztivál pénteki napja főelőadójának szerepében manifesztálódott.
Pályafutásuk későbbi anyagait, szakaszait nem tudom kommentálni, mivel nem rendelkezem további lemezeikkel. Azt azonban ki merem jelenteni, hogy annak idején erre az albumra büszkék lehettek a lányok, mert a konkurencia műveihez viszonyítva abszolút versenyképes alkotás volt.
Leave a Reply