
A svéd melodikus, azaz göteborgi death metal nagy hármasa az At The Gates, az In Flames és a Dark Tranquillity. A mondat végére nincs szívem odaírni a „volt” szót, de sajnos a stílusról, legalábbis annak eredeti verziójáról manapság már csak múlt időben beszélhetünk. A trióból a legnagyobb hatású zenekar, sokak szerint egyben a metalcore hullám egyik fő felelőse az At The Gates volt. Népszerűség tekintetében – egyúttal saját korai munkáitól is – a legmesszebb az In Flames jutott, a Dark Tranquillity pedig a hármas legbiztosabb pontja. Mikael Stanne-ékre a debütáló Skydancer óta stabilan lehet építkezni, pályájuk íve egyenletes, nagyobb kilengésektől (In Flames), hiátusoktól (At The Gates) mentes.
A már emlegetett Skydancer nálam a maga idejében sajnos kimaradt, a csapat nevével egy – ha jól emlékszem – Nuclear Blast-válogatás CD-n találkoztam először, és az ott szereplő Of Chaos and Eternal Night dalnak köszönhetően kapásból rajongóvá is léptem elő.
Akkoriban nem tudtam hová tenni, hogy ez a nóta miért nem szerepel az aktuális második nagylemezen. A válasz manapság néhány kattintás után kiderül, a svédek ugyanis 1995-ben, címadóként, egy EP-n jelentették meg az említett dalt, illetve azon év novemberében hozták ki második sorlemezüket, a The Gallery-t is. Érdekesség, de feltehetően sokak által ismert tény, hogy az első In Flames lemezen Stanne énekelt, míg a debütáló Dark Tranquillity korongon gitározott és csak a vokáloknál segített be Anders Fridénnek. 1995-re viszont Stanne lett a DT énekese, ahonnan Fridén útja az In Flames-be vezetett, ahol éppen Stanne mikrofonját örökölte meg.
A The Gallery a norvég black metal hullám csúcsán, a stílus házi kiadójaként számon tartott francia Osmose-nál jelent meg. A bandának nem sok keresnivalója volt a kiadónál, hiszen sosem volt köze a fekete fémhez. A The Gallery jogait a Century Media csak 2005-ben szerezte meg, a németek azóta többször is megjelentették a korongot, legutóbb egy friss remasterrel éppen ezekben a hetekben. Az idei kiadás révén jutott eszembe, hogy magyar földön indokolatlanul keveset méltatjuk ezt a göteborgi alapzenekart.
A cinikusok persze jöhetnek azzal, hogy az egész göteborgi irányzat korai szakasza semmi egyébről nem szólt, mint az Iron Maiden The Trooper-ének felgyorsításáról, megfejelve egy, a Kreator Milléjét idéző énekhanggal. A recept egyébként tényleg valami ilyesmi: a nyitó Punish My Heaven fékevesztetten indítja a korongot, de a zenészek nem elégednek meg a Smith/Murray páros témáinak újrahasznosításával, rengeteg váltás, dallamos betét, akusztikus rész, rejtett finomság van már ebben az egy szerzeményben is. Stanne többek között a tiszta énekkel is kísérletezik.
Az Edenspring egy gyorsabb tétel, kiváló szólókkal a Niklas Sundin/Fredrik Johansson párostól. A dal közepén helyet kapott harmóniamenetektől ma is kiráz a hideg, a levezető rész pedig progresszív metalként is megállná a helyét. Martin Henriksson basszusgitárja nem tűnik el a hangképben, az egész lemezen jól kivehető, micsoda témákat pengetett, vájtfülűeknek ajánlom a The Dividing Line-ban hallható futamait! Az említett dal középrészében egy rövid időre a többiek is belefeledkeznek a technikai bemutatóba.
A címadó nóta felépítménye sem a tipikus dalszerkesztési szabályok szerint lett összeállítva, a The Gallery-n talán itt a legélesebb a kontraszt a váltások között. Többek között ebben a szerzeményben is szerepel női vokál. A The One Brooding Warning esetében is kellően bonyolult a képlet, ellenben a Midway Through Infinity egy egyenesebb vonalvezetésű, pörgős tétel, amelynek szűk három és fél percében sem spóroltak a váltásokkal. A Lethe akusztikus bevezetője egy pillanatnyi megnyugvást engedélyez a hallgatónak, a kellemes gitárdallamokból pedig a lemez legvisszafogottabb tétele bontakozik ki. Stanne gégemetszett vokalizálása nélkül folk metal dalnak is elmenne – ha 1995-ben a mai ismert formájában már létezett volna ez az irányzat.
A The Emptiness From Wich I Fed nyitóriffje alapján magamat kell cáfolnom, ugyanis a kezdőtéma melodikus black metal. A dal maga egyébként hasonló hangulatú, mint a korabeli In Flames szerzemények voltak. Az instrumentális Mine Is the Grandeur kapcsán szintén a korai In Flames ének nélküli szerzeményeit (Dreamscape, Hargalaten, The Jester’s Dance) emlegethetem. A záró Of Melancholy Burning pedig a Punish My Heaven-hez hasonlóan a korai DT esszenciája: hat percbe sűrítve itt van minden, amiért a csapat első lemezeit kedvelni lehet. Finom, akusztikus gitártémák, Maiden-es tekerések, technikás ritmusszekció, Stanne kozmikus szövegei, női énekkel lágyított rikácsolásai.
A stílus házi stúdiójában, a göteborgi Fredmanban Fredrik Nordström producerrel rögzített The Gallery megszólalásával alapvetően semmi gond nincs, talán a dobok egy kicsit halkabbak az ideálisnál, de minden hangszer játéka tökéletesen hallható. Ezt a stílust eleve ezzel a „magasabb” megszólalással szoktuk meg. A friss remaster esetében viszont tényleg nincs mibe belekötni, a Necrolord által elkövetett borító pedig remekül elkapta a dalszövegek hangulatát.
A legfrissebb hír a csapat háza tájáról aggodalomra adhat okot, hiszen egy éven belül két alapember is távozott a zenekarból, a gitáros Niklas után a dobos Anders is elhagyta a fedélzetet. Ez azonban nem vethet árnyékot a The Gallery-re, amely az irányzat kezdeti időszakának egyik legfontosabb albuma!
Nameless
Leave a Reply