Blood Feast, Erosion, Demolition Hammer

Csatlakozva a szerkesztőségi ötlethez, én is hátramenetbe kapcsoltam, és előkerestem néhány olyan lemezt, amely anno favoritnak számított (vagy egyszerűen csak gyakran hallgatottnak), de a nyolcvanas-kilencvenes évek óta nem sűrűn került elő nálam. A távolság néha megszépíti a múltat, de az eltelt idő korrigálhat is az elhamarkodott ítéleteken – lássuk hát, mi maradt az egykori lelkesedésből, amivel egykori kedvenceimet körberajongtam!

Blood Feast: Kill for Pleasure (1987)

Ez máris kivételt képez a sorban, mert sosem volt kitüntetett helye a szívemben. Inkább csak a változatosság kedvéért hallgattam, nem pedig azért, mert annyira lenyűgözött volna. Nem is tudom, miként jutott most eszembe, mert maradandó emléket nem őrzök róla, hatással nem volt rám, túlzott jelentőséget akkoriban sem tulajdonítottam neki. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy középiskolásként elég gyorsan a Slayer–Coroner–Voivod–Mekong Delta vonalra álltam rá, ahonnan nézve úgy tűnt, a Kill for Pleasure iránya nagyjából sehová nem vezet. A Bloodlust-ként indult, de 1986-tól Blood Feast-ként ismert amerikai zenekarnak ez volt a debütáló albuma, és ez volt az egyetlen, amit ismertem tőlük. Valószínűleg a logójukba rajzolt fordított kereszt keltette fel a figyelmem (akkoriban ez imponált!), és talán csak a belé képzelt hitem vett rá, hogy megpróbáltam jóra hallgatni a lemezt – a jelek szerint nem sok eredménnyel. Most, hogy felfrissítettem emlékeimet, nem is csodálom, hogy beértem ennyivel.

Átlagosnak mondható zenét rejt a nem túl meggyőző borítóba csomagolt korong (helyesebben: kazetta). A műfaj ugye thrash, és nem több – abból is a tucat termékek egyikével van dolgunk. Akkoriban is ezt éreztem, most pedig még inkább ezt gondolom róla. A sablonos számcímek fiatalon még vonzottak is, nem tűntek annyira egybitesnek – de persze azok voltak (Cannibal, Vampire, Suicidal Mission, Venomous Death). A zene sincs túlgondolva: megbízható gyakoriságú váltások, döngölés, belassulás, sikamika. Látszólag minden adott, amire szükség van a tutihoz, és a srácok tényleg nem tétlenkednek, mégsem tudják kihagyhatatlan élménnyé emelni zenéjüket. Épp a varázslat hiányzik belőle, azaz némi karakteres önállóság. A dolgok csak úgy megtörténnek, majd elhalványulnak, voltak, aztán nincsenek, de semmi nem férkőzik belőlük a bőr alá.

Ha a lemez címének szavait kicsit átrendezzük, egy sokkal jobb albumot kapunk (a Pleasure to Kill-t a Kreator-től), és ennek megfelelően is viszonyul a Blood Feast lemeze a többiekéhez. Nyilván, van olyan jó, mint bármelyik kortárs mű a saját ligájából (ami jelen esetben a másodvonalat jelenti), de mintha ez a megállapítás is csak lefelé tekerné a fényerőt körülötte. Nekem végül a fiók mélyén kallódó zenéim sorát gyarapította, és most is ugyanazon a képzeletbeli polcon van, mint akkor, csak most már egy hosszú folyosó másik végén lévő szobában kell keresgélnem, ha meg akarom találni. A zenekarnak ezután is jött ki lemeze – 91-es feloszlásukig még egy teljes album, 2007-es újjáalakulásukat követően pedig még egy (nem is olyan régen). Ezekről nem tudok semmit, és ez már így is marad. De sebaj, itt van nekem a következő zene, amit viszont ma is boldogan ölelek magamhoz.

Erosion: Mortal Agony (1988)

Akkoriban is nagy élmény volt hallgatni a Mortal Agony-t, és most is az. Rajongásom bizonyára tompítja ítélőképességemet, de sajnálom, ez a lemez bármikor képes az ujja köré csavarni. „Nahát, te semmit nem változtál, csak egy kicsit idősebbek lettünk mindketten!” – mondtam rég látott cimborámnak, mielőtt nekiláttam a róla szóló cikknek. Először is bátorkodom kijelenteni róla, hogy a megjelenése óta eltelt több mint harminc év alatt megőrizte frissességét, alig öregedett. (Ha egy keveset mégis, az olyan halványan sejlik csak fel, hogy esetleges jelenlétét inkább figyelembe sem veszem.) Ami születése idején izgalmas volt benne, az ma is elégedett vigyort csal az arcra, azt az egyetértő örömöt, amikor kimondatlanul is ugyanazt cselekednénk a zenében, amit a német csapat tagjai tesznek: amikor szinkronban fut a két görbe, amikor a mi kezünkben is villan a pengető, mi is tapossuk a lábdobot, amikor ott legbelül együtt mozgunk a zenével, és nem az ő muzsikájukat hallgatjuk, hanem ők játsszák nekünk azt, amit mi játszanánk nekik, ha ők a mi helyünkben lennének.

Fiatalos lendülettel tapossa egymás sarkát az album tíz tétele. Mindegyik tele ötletekkel és részletekkel, amik egyenként ugyan nem lépik át a műfaj – jelen esetben leginkább a thrash – határait, összességükben mégis más minőséget képviselnek, mint a kortársak ez idő tájt megjelent műveinek átlaga. Ebben talán szerepet játszik a hardcore-behatás, ami leginkább az éneken érhető tetten, de én az album mozgásra késztető izgágaságát és vibráló energiáját is ennek tudom be. Mindez persze thrash alakban jelenik meg: a kivarázsolt gitárhangok vágnak, a riffek fájó pontossággal ütik át a bőrt, a tempó pedig többnyire a rallyversenyeket idézi. Az alkalmankénti belassulások és a szapora váltások egyenesen techno thrash kavalkáddá szeletelik az amúgy sem egyszerű zenét, ami végül mégsem lesz annyira fárasztó, amennyire várnánk. Néha az az érzésem, hogy ilyen minőségben csak a Voivod ötletelt akkortájt, bennük munkált hasonló könnyedségű, már-már felelőtlen építészi kedv. Figyeld csak a The Unborn-t: tiszteletbeli Voivod szerzemény! Vagy figyeld a Bilharzia csodás lendületét, amivel úgy lehet – és kell is – együtt rohanni, hogy bele sem fáradunk.

Minden dal robbanékony kis kapszula, egy kattogó kézigránát, ami a legjobb pillanatokat akkor szerzi a hallgatónak, amikor az arcába robban. Nem részletezem ezeket az eseteket, és nem sorolom fel azt a rengeteg zenekart sem, amelyek eszembe jutnak a lemez pörgetésekor, mert nem látom értelmét az alkatrészek fölötti merengésnek. Bennem egy és oszthatatlan benyomásként él az Erosion remekműve, ami épp attól jó, ahogyan össze van rakva. Cáfoljon meg, aki tud: annyira friss és eleven most is – akkora szívdobogást tud okozni –, hogy akár tavaly is készülhetett volna. Talán nem korszakalkotó, de az biztos, hogy az egyik legjobb thrash album, amivel valaha találkoztam.

Demolition Hammer: Tortured Existence (1990)

A Demolition Hammer is szép emlékként maradt meg bennem, különösen ez a lemezük. Még Erosion-töredékektől visszhangos a fejem, amikor elindítom, és az első másodpercekre reagálva most is ugyanazok a szavak villannak be, amik bevillantak már ezerszer, és amiket még leírni is bizsergető érzés: Morrisound, Tampa, Scott Burns, Century Media. E négy név (külön-külön vagy együtt) feltétel nélkül jó pontnak számított egykor – felénk legalábbis felcsillant a tekintet, amikor feltűntek egy booklet valamelyik oldalán. Egyet jelentettek a minőséggel, a két pofára zabált zenei jóságokkal, amikkel a kilencvenes évek fordulóján minden fémfejűt kilóra meg lehetett venni – engem biztosan.

A hívószavakkal megidézett keretbe tökéletesen illeszkedik a Tortured Existence, és kicsit ki is lóg belőle. Száz százalék adrenalin, száz százalék thrash, plusz harminc százalék death metal. Kábé ez a végösszeg. Épp az egyharmadnyi hozzáadott érték miatt emlékszem rá igen pontosan. A natúr thrash-nél sűrűbb, ragadósabb hangzáskép ma is falként magasodik elém, és most is jóleső érzés frontálisan ütközni vele. Komoly húzóerő mozgatja és élteti a szerzeményeket. Dolgoznak a dugattyúk, csikorognak a fogaskerekek, feszül a falbontó energia – ahogy egy ilyen nevű zenekartól elvárható. A kiújult extázis mögött azért van bennem egy kis távolságtartás is. Ha ma értékelném – kiiktatva a retró faktort – szigorúbban fogalmaznék. Mai fejjel kissé egysíkúnak látom a lemezt. Több hullámra, bátrabb kitérőkre vágyik a lelkem; de persze – megmaradva a realitások talaján – mai elvárásaimat pont nem egy harmincéves albumon fogom számon kérni. Ami ott és akkor volt jó, az annak a kornak lett tökéletes lenyomata, és ekként is kell megítélni. És mint ilyen, a Tortured Existence kiállta a próbát.

Összességében kontrollált lelkesedésfélét érzek a lemezzel kapcsolatban. Nem akarnám egész nap hallgatni, de ha belefülelek a 44 Caliber Brain Surgery-be vagy az Infectious Hospital Waste-be (örök kedvenc mindkettő!), tuti, hogy végigcsúszik a többi dal is. Nagyon adja mindazt, ami tűzbe hozott egykor, és aminek parazsa a másféle zenék iránti érdeklődésemben él tovább.

About Bársony Péter 73 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*