Archangel A.D.: Casus Belli (2021)

Néhány évvel ezelőtt, egy rövid időre belevetettem magam a thrash metal új hullámába. Friss kedvenceket kerestem magamnak, és találtam is jó bandákat, ám olyanok is akadtak (Hatchet, Lich King, Lazarus A.D.), amelyek zenéjét kifejezetten jellegtelennek találtam. Meghallgattam, majd töröltem őket a gyűjteményemből, és többé-kevésbé meg is feledkeztem róluk. Így fordulhatott elő, hogy most, amikor szembejött velem az Archangel A.D. idei albuma, magamban valamiért a Lazarus A.D.-vel azonosítottam, egybemostam a kettőt, és úgy könyveltem el, hogy „Na, itt van annak a múltkori csapatnak az új lemeze. Akkor nem tetszett, de most hátha…” És csak ma, amikor ki akartam deríteni, hogy melyik volt az a Lazarus-korong, derült ki, hogy a két banda nem ugyanaz, az Archangelnek a Casus Belli a bemutatkozó anyaga. 🙂

Tény, hogy mindkét zenekar modern thrash-t játszik (játszott), a különbség, hogy mai cikkem főszereplői ezt megelőzően mindössze egy EP-t adtak ki (Warband – 2018), viszont nagyon is aktívak, míg Lazarusék egy évtizeddel korábban alakultak, két nagylemezt jelentettek meg, ám dobosuk, Ryan Shutler 2015-ös halála óta nem nagyon lehet hallani róluk. A Lazarus az Egyesült Államok északi részéről, Wisconsin államból származott, az Arkangyalok ezzel szemben texasiak, és a tagok többsége latin-amerikai gyökerekkel rendelkezik.

Remélem, mostanra mindenkit kellően összezavartam… 🙂 Ráadásul, akárcsak a Lazarus, 2015-ben az Archangel is A.D. nélkül kezdte pályafutását, egy évvel később módosították a nevüket, nyilván azért, mert létezett már ugyanilyen néven csapat a színtéren. Trióként indultak: Justin Lopez énekes-basszusgitároshoz, Edward Vera doboshoz és Matthew Karr gitároshoz a névváltoztatás évében csatlakozott Jacob Garcia, aki szintén hathúros hangszeren játszik, 2019-ben pedig Karrt Roman Torres váltotta, kialakítva ezzel a jelenlegi felállást.

Amiért a Casus Belli sokkal jobban tetszik, mint a Lazarus A.D. általam ismert albuma, a 2007-es The Onslaught, az a dallamosabb megközelítés. Lopezék nem áldoznak fel mindent a technikás thrash oltárán, nem a hangszeres virtuozitást, a témahalmozást helyezik előtérbe. Jók a riffek, de nem kizárólag esztelen rohanásnak lehetünk fültanúi, kiegyenlítetten vannak jelen a szélvészgyors és a középtempóban mozgó témák. A Bet on Death-ben remek váltott szólót, a Blasphemerben pedig egy rövid, Kirk Hammett-et és a Kill ’Em All-t időző virgázást hallunk.

Különösen tetszik a címadóban hallott gitárjáték, plusz a refrént („Casus Belli / A cause for war”) is jóleső érzés együtt harsogni a frontemberrel. Az ének egyébként kellően dallamos, ilyen szempontból egy kicsit old schoolnak mondhatnám az anyagot. Ami kevésbé tetszik, hogy Lopez több dalban is (Door to the Moon, The Coming of the West Wind) megcsillogtatja „táncdalfesztiválos”, tiszta hangú énektudását, amit nem kellene, ez a műfaj ugyanis nem erről szól.

A Beacons elején a vastagabb húrok is előtérbe türemkednek, a Pluto’s Lamentben pedig egyenesen szólószerephez jut a basszus: mélyen visszhangzó pendülései számomra az űr magányosságát jelenítik meg. A Demonolith-ban külön utakra indul a négyhúros hangszer, de más számok (Blasphemer, The Coming of the West Wind) elején is üdítően hat a feltűnése.

Latin gyökerek ide vagy oda, a Sangre de las Montañas-ban egy kicsit túltolják a „mariachit”: flamencós gitár, spanyol nyelvű ének, semmi metal – mintha tévedésből egy másik CD-t tettünk volna be a lejátszóba. Érzésem szerint ezeket a témákat remekül meg lehetett volna bolondítani egy kis torzított gitárral, ahogy azt például a mexikói Acrania is teszi. A Door to the Moon is legalább ekkora kakukktojás: lírai, jazzes-szvinges nóta, tiszta énekkel, szerencsére a dal végére itt is bekeményítenek a srácok.

A bő 51 perces alkotás két dala is súrolja a hétperces játékidőt, a záró tételként elhangzó The Coming of the West Wind a maga tíz és fél percével azonban ezeken is túltesz. Utóbbi szerencsére kellően változatos ahhoz, hogy ne váljon vontatottá.

Összességében, talán a hangzást lehetett volna egy kicsit vastagabbra, például a ritmusszekciót öblösebbre, súlyosabbra venni. Ezt leszámítva izgalmas, ígéretes anyag a Casus Belli: a dallamosság és a keménység, illetve a technikásság aránya is rendben van, egy kicsit több dögöt, agressziót kellene még belevinniük, és akkor a második album még nagyobbat fog durranni. Hajrá, Arkangyalok!

A cikk szerzője: Coly 1080 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*