„A Clue legdirektebb, legnyersebb, legkeményebb anyaga van születőben”

A Clue egy 2012-ben alakult budapesti grunge/alternatív/metal formáció. Felvételeik hangzásának jellemzője a kilencvenes évekbeli hangulat és hangzásvilág reprodukálása, illetve a riff- és gitárcentrikusság. Egy albummal és három EP-vel a hátuk mögött most egy vadiúj album kiadására készülnek. Kiss Péter énekes-gitárost kértem fel a zenekar bemutatására.

Kérlek, mesélj egy kicsit a megalakulásotokról!

A Clue kezdeti felállásából néhányan már ismertük egymást, volt, akivel együtt is zenéltünk, ha nem is egy bandában. Ezek a zenekarok egy szcénához tartoztak, közös rendezvényekkel, eseményekkel és nagyjából ugyanazzal a hallgatósággal. Így nagyjából egyszerre szembesültünk vele, hogy körülbelül egy évtized után elfogy a szcéna körül a levegő, a lehetőségek. Ehhez jöttek a különböző magánéleti körülmények, amik ahhoz vezettek, hogy egy másik, új együttesben gondolkodjunk. Ebből az elképzelésből jött létre a Clue. A korábbi korlátok egyébként is zavaróan hatottak a kreativitásra, úgyhogy a szabály az volt, hogy ne legyen szabály, és ez a mai napig így van! Ebben a szabadságban és „minden kezdet szép” hangulatban fogant a 2012-es C.Q. EP.

Az általad említett nagy szabadságban érezhetően közös nevező volt köztetek a kilencvenes évek rockzenéje, ami nem is igazán titkolt, mint inkább deklarált dolog a részetekről. Mit jelent nektek ez a sokunk számára fontos évtized?

Mi ugye tipikusan az MTV generáció vagyunk, tehát a kilencvenes meghatározta a kamaszéveinket és a fiatalságunkat. Ennek a hangulat-, érzés-, dallam- és hangzásvilága tükröződhet a zenénkben. Egyrészt akkor fertőződtünk meg a rockzenével és ismertük meg meghatározó kedvenceinket, például a Seattle-i csapatokat. A grunge őrületbe mi „szűzen” születtünk és mentünk bele, de ez nem volt olyan egydimenziós dolog, mert akkoriban minden stílusban alapkövek születtek. Lehet, hogy számomra meghatározóbb zenekar a Nirvana, az Alice in Chains vagy a Stone Temple Pilots, mint mondjuk a Guns N’ Roses, a Metallica vagy az Iron Maiden, de utóbbiakat is nagyon tudtam szeretni. Egy Ugly Kid Joe-t zenei értelemben simán oda lehetett illeszteni egy Skid Row és egy grunge banda közé, nem jelentett ez szentségtörést, mert az avatatlan fül számára akkor minden új és izgalmas volt a rockzenében. Az a durva, hogy amik akkor tetszettek, azok a mai napig kiállták az idők próbáját. Ugyanolyan fülig érő szájjal tudok hallgatni egy Wingert vagy Saigon Kick-et, mint az Obituary-t vagy az Asphyx-et. Ugyanúgy szeretjük a Psychotic Waltz/Conception/Cynic-féle sötétebb progot, mint a Faith No More/White Zombie/Prong/Helmet-típusú, arcba mászóbb bandákat. És akkor a Paradise Lost, Type O Negative, Tiamat stb. által képviselt borulatról még nem is beszéltünk.

Az egész kilencvenes évek egyfajta zenei forradalom volt. A grunge megjelenésének is megvolt a jótékony hatása a rock/metal zenére, jó néhány albumon otthagyta a nyomát. Hol markánsan, hol kevésbé, de tagadhatatlan a jelentősége.

Igen, viszont teljesen megértem, hogy a nálunk idősebb generáció számára a grunge-dzsal beindult zenei forradalom finoman szólva ambivalens volt, ugyanakkor hosszú távon szerintem is jót tett a műfajnak. A rockzenének szüksége volt egy ilyen vérfrissítésre. Mindenre és mindenkire hatással volt egy új és más hangzásvilág, amely számos esetben kipróbált zenekarokra és művészekre is motiválóan hatott. Gondoljuk csak el, mennyivel szegényebbek lennénk a ’94-es Mötley Crüe album, a Rob Halford-féle Fight vagy Bruce Dickinson Balls to Picasso/Skunkworks anyagai nélkül, hogy csak a mára legnagyobb rehabilitáción átesett példákat mondjam. A mi generációnk kifejezetten szerette ezeket a lemezeket, mert kevesebb volt a viszonyítási alapunk, de az ősrajongók akkor nyilván nehezen birkóztak meg ezekkel a lemezekkel. Nekünk ez az a hangzásvilág, amibe a mai napig „haza tudunk menni” és amiben a legjobban érezzük magunkat.

Rögtön megalakulásotok évében jelentettétek meg első EP-teket. Nem húztátok sokáig az időt…

A C.Q. néhány nótája, pontosabban azok ötletei tulajdonképpen már az elődbandában megkezdték szárnypróbálgatásaikat, s végül itt nyerték el végleges formájukat, úgyhogy ez helyzeti előny volt. Illetve szándékosan gyakrabban megjelenő, kisebb hangzóanyagokkal terveztünk működni. A dalok tehát nagy vonalakban már megvoltak, és megszabadulva a korlátoktól, megkapva a szabad alkotás jogát, hamar elkészültek az új felvételek. Rögtön be is fáradtunk a stúdióba, hogy ne csupán a koncerteken tudjuk majd bemutatni a zenekart.

Hogy látod a Clue eddig megtett útját a megjelent lemezeken keresztül? Hogyan differenciálnád az albumaitokat, valamint mi várható tőletek a jövőben ilyen téren?

Kezdetben nagyon sokáig minden páros évben jelent meg valamilyen hangzóanyagunk, amely hagyományt a Covidnak sikerült megtörnie, de rajta vagyunk a dolgon… Ahogy említettem, a C.Q. dalainak jó része már nagy vonalakban kész volt, és éreztem, hogy ezek nem férnek bele a korábbi együttes vonalába. A Clue megalapításával új medret kaptak az ötletek, lendületből és a legnagyobb természetességgel készült ez az első anyag. Érződik rajta a felszabadultság, a lelkes és fiatalos hozzáállás. Ez a cuccunk alapozta meg, hogy leginkább grunge bandaként asszociálnak ránk, még ha ez a kép idővel árnyalódott is. Ezzel nincs semmi baj, sőt! Érdekes lehet, hogy a stúdióban itt még gitárszintit használtunk, a sampler csak később, a 2014-es What’s on Your Mind? EP-nél került a képbe, amikor egy doboscsere következményeképpen Erdei Attila a korábbi bandából visszakerült a sorainkba.

A What’s on Your Mind?-on jelentek meg azok a pszichedelikus és mondjuk, hogy progos, pontosabban kísérletezőbb dolgok, amelyek aztán a 2016-os SunCult nagylemezre forrták ki magukat. A pszichedelia a szövegek által a kezdetektől jelen volt, de a zenében és a sampler által határozottabban érezhető lett. A kísérletezés inkább az instrumentális részekben figyelhető meg.

Mondhatni, hogy a SunCult-tal értetek el oda, amit a kezdetekkor elképzeltél?

A SunCult-on teljesedett ki és ért körbe a kezdeti mondanivaló. Annyi különbséggel, hogy a korábbi, vallásos metaforák helyett itt inkább természeti szimbólumokat használtam, illetve az instrumentális részeknél minden korábbinál jobban elrugaszkodtunk. Tulajdonképpen a SunCult is egy EP, amit kiegészítettünk néhány korábbi dallal, de nem a népszerűségük vagy egyéb szempontok, hanem kizárólag a koncepció alapján, ami segített kikerekíteni a lemezcímmel összegzett gondolatiságot, szellemiséget. Több szempontból is itt figyelhető meg egy ív vége és egy új fejezet kezdete. 2016-ban ugyanis távozott Erdős Laci, akinek a helyére Nedoluha György érkezett, valamint az eddigi négyes felállás trióvá vált, ami jelentősen befolyásolta a hangzást. A kilencvenes években gyakran hívták a grunge-ot alternatív metalnak, az esetünkben talán ez ma már közelebb áll a valósághoz.

A trió első felvétele a 2018-ban megjelent Triptychon EP volt, amellyel megnyertük a Rockbook magazin I. online tehetségkutatóját. A hármas felállással akarva-akaratlanul is egy nyersebb, keményebb, direktebb irányba fordultunk. És jelenleg is készítjük a lemezt, ami – így, hogy a Covid keresztbe tett –, valószínűleg 2022-ben fog napvilágot látni, a zenekar 10 éves jubileumát megünnepelendő.

Úgy tudom, korábban több unplugged koncertet is adtatok.

Valóban, régebben rendszeresen voltak az akusztikus koncertek, ahol nem csupán torzítómentes köntösben szólaltak meg a dalok, hanem – nyilván némi átfedéssel – szinte mindig új repertoárt játszottunk. Általában voltak vendégek is; cselló, női vokál, harmonika. Talán ezért is vált nagyon ketté az új dalok iránya, sorsa. Ugyanis jelenleg egy – magunkhoz képest – nagyon kemény anyagon dolgozunk, pedig született több szellősebb, akusztikusabb dalunk is. Reméljük, a jövőben ezeket is fel tudjuk majd venni valamilyen formában!

A készülő lemezt már bemutattátok az M2/Petőfi televízió Kulisszák mögött az A38 Hajón című műsorának keretében, egy közönség nélküli koncert formájában. Mi várható Straightmaze-re keresztelt új anyagtól terjedelmében és stílusában? Hogyan jellemeznéd az albumot?

A Clue legdirektebb, legnyersebb, ezáltal legkeményebb anyaga van születőben. Talán a trió felállás miatt is, valamint a korábbiaktól eltérő módon az motivált bennünket, hogy rövidebb, egyszerűbb, ütősebb dalokat írjunk, és kifejezetten nagylemezben, tehát 10 dalban gondolkodtunk. Lesznek rajta ránk jellemző dolgok, ugyanakkor – magunkhoz mérten – akad néhány kikacsintás is a hard rocktól a death metalig… Vannak nagyon szikár gitárriffek, a grunge-érát idéző dallamvilág és némi pszichedelia is a sampler által. Még a 2018-as Triptychonhoz képest is más a hangolás, más a hangszerelés. A hangzásnak is az eddigieknél komolyabb lesz a minősége, király mastert fog kapni a lemez, és reméljük, a megjelenés körül is minden rendben lesz!

Milan Rose

A cikk szerzője: Rattle Inc. 224 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*