Végre megérkezett az idei év első olyan albuma, amely képes volt megugrani az ingerküszöbömet. Nem tudom, hogy a felhozatal volt eddig ennyire gyenge vagy csak engem kerültek el a csillogóbb darabok? Az is igaz, hogy a járvány hatásai rám másként hatottak. Nemhogy otthon üldögélhettem volna, hanem sokkal több munkám lett, mint előtte. Szóval lehet, hogy emiatt is lemaradtam több izgalmasabb műről.
Ez a meglehetősen érdekes nevű banda (fel nem foghatom, miért jók ezek a nevek, amiket nem lehet egy sorba leírni!) korábban már hatszor mért csapást a hallójáratainkra, szóval viszonylagos ismeretlenségük ellenére nem tegnap kezdték. Egészen pontosan 2002 táján álltak össze, Aaron és Nathan Weaver testvérpár álmaként, az Egyesült Államokban.
Első teljes anyagukat 2006-ban jelentették meg Diadem of 12 Stars címmel. A lemez meglehetősen alap, skandináv típusú black metalt tartalmazott. Második albumukon, a 2007-es Two Hunters-en fordultak atmoszferikusabb, ambientes irányba, de azért a black-es cséplések is megmaradtak. Első három lemezükön tartották magukat a négyes számmisztikához, mindegyik albumukon négy, azaz négy nóta kapott helyet. Ezt a rendszert 2011-es, Celestial Lineage című művükkel borították fel, amelyen már hét dal szerepelt. Aztán a rá következő lemezükkel, a Celestite-tal mindent borítottak. Elkövettek egy full ambient anyagot, teljesen black- és tulajdonképpen metalmentesen. Kicsit érdekes váltás volt, nekem tetszett, de gondolom, sok rajongó borzadt el rajta, úgyhogy három évvel később, a Thrice Woven-en visszatértek a jól megszokott, acélosabb stílushoz.
Így jutunk el az idei évhez, amikor is négy év kihagyás után elkészítik jelen albumukat, ami szerintem egész munkásságukat tekintve a legjobban sikerült alkotásuk. Atmoszferikus black metalt rejt a lemez, a legjobb fajtából. Az atmoszferikus szó jelen esetben nagyon is találó. Az albumot elejétől a végéig magával ragadó hangulat jellemzi.
Vannak itt lassan hömpölygő, melankolikus felhangok éppúgy, mint minden sebet felszakító, őrülten tomboló szélviharok.
A nóták közül a negyedik helyet elfoglaló Primal Chasm (Gift of Fire) klipjét láttam először. Úgy gondolom, nem véletlenül. A legfényesebben csillogó gyöngyszem a gyűjteményből. A klip (ami nem az a béna feliratos, null költségvetésű fajta) alapján az ember azt hinné, hogy valamiféle norvég banda játszik. A muzsika abszolút skandináv stílusú, többször is Abbath jutott eszembe róla. Már-már vártam is, hogy mikor jelenik meg a gonosz troll valamelyik sziklaszirten…
A lemez alapból hét dalt tartalmaz, de van egy bónusz track-es változat is. A körülbelül 44 perc hosszú alap anyagot az instrumentális, ambientes Eostre zárja. A bónusz nóta a Skyclad Passage, ami öt perccel nyújtja a műsoridőt, és szintén instrumentális, baljós hangulatú. Azért a fiúk a végére egy kicsit a nem metalos perverzióikat is kiélik. A művet a Relapse kiadó promotálja.
Úgy gondolom, a Primordial Arcana egy nagyon profin összerakott lemez lett. Teljes mértékben szerethető, végig izgalmas, nincsenek rajta üresjáratok. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a hangulatos, ötletes, néhol depresszív black metalt. Ha minden igaz (legalábbis be van tervezve) ősszel jönnek hozzánk játszani, én mindenképpen ott leszek, hacsak nem szól közbe Covid Nagyúr…
A pontszám a maximális, ötös!
Laq
Leave a Reply