White Heat: White Heat (1982, 2021)

Belgium sosem volt a metal fellegvára, ellentétben a szomszédos Hollandiával, ahol a 80-as és a 90-es évek fordulóján sorra bukkantak fel a death metal zenekarok (például Pestilence, Thanatos, Asphyx, Gorefest), majd néhány évvel később, a The Gathering nyomdokain az olyan női énekesekkel megerősített csapatok, mint a Within Temptation, az After Forever vagy az Epica. Belgiumból egyik underground stílusirányzat sem tudott kitörni a nemzetközi színtérre, hirtelen csak olyan, különféle irányzatokhoz tartozó zenekaraik jutnak eszembe, mint a tradicionális speed-es fémzenében utazó Acid, a kiadványok száma terén feltehetően Guinness-recorder Agathocles, az extrém metalos Channel Zero, vagy a viking black metal vonalas Ancient Rites.

A német Pure Steel Records alkiadójaként funkcionáló Karthago Records – folytatva áldásos értékmentő tevékenységét – ezúttal egy csaknem négy évtizedes anyagot, a White Heat debütáló korongját porolta le és jelentette meg ezüst korongon. Bevallom, a banda neve ez idáig nekem semmit sem mondott, rövid internetes nyomozás után azonban kiderült, hogy emiatt nem feltétlenül kell hamut szórnom a fejemre. Az 1982-ben alakult csapat a NWOBHM mozgalom alapcsapatainak kortársa volt. A White Heat a megboldogult 80-as évek első felében gyors egymásutánban három nagylemezt is megjelentetett. A debütálás még hazai színekben történt (Lark Records), majd az 1983-as második koronggal, a Krakatoával egy tengerentúli nevenincs kiadónál kötöttek ki, majd két évvel később szintén annál az istállónál hozták ki a hattyúdaluknak bizonyult Runnin’ for Love-ot.

A csapat sztorijának folytatása a 80-as évek ködébe vész, pontos dátumot nem találtam arra nézve, hogy a harmadik album után ténylegesen meddig tartottak ki, de további hanganyaguk nem készült. Az első White Heat album a következő évtized derekán ugyan kapott egy CD-s megjelenést, de mára az a korong is 20 euró körüli áron mozog a megfelelő aukciós oldalakon. Ha nem lennénk tisztában a mai viszonyokkal, akár azt is mondhatnánk, hogy a Karthago Records egy tátongó piaci rést tömött be a május végi ismételt kiadással, amely a cég Heavy Metal Classics sorozatának 48. epizódjaként jelent meg.

Rátérve a lényegre, azaz magára a muzsikára, a belgák olyan dallamos heavy metalban utaztak, amire a korai Van Halen és Def Leppard, az Uli Roth korszakos Scorpions, illetve a Thin Lizzy gyakorolt döntő befolyást. Emlegethetném velük kapcsolatban a Bon Scott időszak AC/DC-jét vagy a svájci Krokust, esetleg a Status Quo-t is. Tigo Fawzi énekes leginkább David Lee Roth stílusában adta elő magát, korlátozott hangterjedelme ellenére igyekezett változatos témákkal előállni: rekeszt, kiabál, a Roth-tól megszokott affektáló stílust is hozza.

A vokálokért is felelős Robby Walter/Dirk Cleyburgh gitárduó játékában ott a boogie, de igyekeztek a szólók terén is: a másodikként lemezre vett Supertramp című dalban például kifejezetten ötletesen dolgoznak egymás keze alá. Gitárjátékuk azonban fényévekre volt Uli Roth-étól, Eddie Van Halen-ről nem is beszélve. Mindenesetre abból, amijük volt, igyekeztek ötletesen főzni. (A vokálok terén érdemes megemlíteni az egy az egyben a 1978-as AC/DC recept szerint íródott Babbling Wind-et.) Nagyjából ugyanez mondható el a ritmusszekcióról: Frank Pauwels dobos és Stan Verfaillie basszer a háttérben hozzák a kötelezőt, olyannyira, hogy ha nem kifejezetten a játékukra koncentrálok, bizony egyetlen témájukra sem kapom fel a fejem.

A CD igazi érdekessége a négy bónuszdal, ezek ugyanis kivétel nélkül idei felvételek, azonban egyikük sem új nóta, ráadásul az összes szerepel az eredeti korongon is. Ha már új felvételekkel rukkoltak elő, a változatosság jegyében talán érdemesebb lett volna régi, de lemezre nem került dalokkal előrukkolni, vagy ezek hiányában a másik két koronghoz fordulni. A négy újravett, elsőlemezes szerzemény mindenesetre bizonyítja, hogy a veteránok a Keep It True-hoz hasonló tematikus fesztiválokon a délutáni műsorsávban ma is megállnák a helyüket.

A White Heat tehát újra aktivizálta magát, arra viszont nem vennék mérget, hogy újabb nagylemez készítésére adnák a fejüket. A lényeg mindössze annyi, hogy a 70-es és 80-as évek fordulóján aktív, fentebb említett zenekarok hívei ma is bátran próbálkozhatnak ezzel a korrekt iparosmunkával. A bónuszoktól eltekintve tehát egy friss kiadványról van szó, de egy csaknem négy évtizedes hanganyag pontozásának mégsem látom értelmét.

Nameless

A cikk szerzője: Rattle Inc. 224 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*