Warlock: True as Steel (1986)

Nem szállok vitába azokkal, akik szerint a Triumph and Agony Doroék legjobb albuma, hozzám azonban – érzelmi okokból – a napra pontosan 35 évvel ezelőtt megjelent harmadik nagylemez áll a legközelebb. Karácsonyi ajándékként kaptam egy rokonomtól, így még ma is, amikor hallgatom, valamiféle ünnepi hangulat lengi körül.

Akkoriban még csak elődjét, a Hellboundot birtokoltam, és ahogy azt a Mad Axeman egyetlen LP-je kapcsán (amit mögé vettek fel helykitöltőnek) is megírtam, a második anyag számomra csalódás volt, a True as Steel viszont nagyon bejött, számomra azzal vált a Warlock német élvonalbeli zenekarrá.

Mielőtt a szülinapos albumról beszélnék, a röviddel előtte megjelent Fight for Rock EP-ről is szót kell ejtenem. Ezen mutatkozott be ugyanis a csapat új gitárosa, a Rudy Graf helyére érkező Niko Arvanitis (korábban Stormwind). E hanganyag első három száma a nagylemezre is felkerült, a második három pedig bónuszként látott ismét napvilágot a CD 2011-es újrakiadásán.

De nemcsak Arvanitis színre lépése hozott változást a zenekar életébe, a produkció tekintetében is szintet léptek: a felvételekre ugyan még Münchenben (Country Lane stúdió) és Düsseldorfban (Hammerton A stúdió) került sor, az anyagot viszont már Hollywoodban (Amigo stúdió) keverte Michael Wagener, a maszterizálás pedig New Yorkban (Sterling Sound) történt. Valószínűleg van összefüggés a tengerentúli munkálatok és aközött, hogy a True as Steel már nem a londoni Vertigo Records, hanem az amerikai Polygram égisze alatt látott napvilágot, s ezzel a nemzetközi karrier lehetősége is megnyílt a csapat előtt.

Minthogy erre az időszakra még a vinyl és a kazetta uralma volt a jellemző, az anyag 11 dala A és B oldalra különül el. És bár legtöbbször a lemezek első fele szokott erősebb lenni, itt – szerintem – nem ez a helyzet.

Fémes csörömpöléssel, helikopterberregéssel, egy kegyetlen „No mercy!” kiáltással, női sikollyal vezetik fel a Mr. Goldot, ami az egyik kedvenc Warlock nótám. Sodró lendületű, gyors szám, jó refrénnel, amelyben Doro soraira férfivokál válaszol. Már itt megfigyelhető, hogy a csapat a szóló(k)nak is tág teret enged. A Fight for Rock feszes, erős középtempós metal himnusz, a Love in the Danger Zone pedig egy érdekes kentaur: gyakorlatilag lírai nótának indul, majd nagyjából az előző szám sebességét veszi fel, és egy remek, kórussá dúsított refrénben csúcsosodik ki.

A Speed of Sound – a címéhez híven – gyors nóta, a 86-os dalcsokor legpörgősebb tétele, ezt leszámítva azonban semmi különlegessel nem ajándékoz meg. A végén ismét furcsa zajok hangzanak fel, ezek vezetnek át bennünket a Midnite in Chinára, amelynek legütősebb pillanatait a dal végére tartogatták: ahogy a szólóból kibontakozva, egy hangulatfokozó felpörgéssel elővezetik a refrént, amit követően a dal – mintegy keretbe foglalva az első felvonást – óriási csörömpöléssel, rakéták becsapódásával végződik.

Míg az A oldalról csupán egyetlen nagy favoritom van, a lemez második feléből több is. Például a Vorwärts, All Right!, ami egy izgatott, ám kissé fapados riffel indul. A Mr. Goldhoz hasonlóan vad, gyors nóta, amit ismét egy óriási refrénnel koronáznak meg. Doro kiabálós éneke alatt a gitár dallamos futamaival faltól falig beszövi a rendelkezésére álló teret. Talán a legkidolgozottabb, legdallamosabb szólót is itt halljuk, a végén pedig a gitár bugyborékoló hangja okoz kellemes, csiklandozó érzést a gyomorban.

A címadó nálam szintén az album dobogós nótái között van, újabb himnusz, talán a Warlock egyik legismertebb szerzeménye, amelynek emelkedett, kórussal megtámogatott refrénjétől a mai napig futkározik rajtam a hideg:

„Stay hard
True as steel
Stay hard
We’re goin down in history”

A Lady in a Rock ‘n’ Roll Hell egy újabb középtempós és – sajnos – kevésbé emlékezetes Warlock nóta. Nagyon bírom viszont az utána következő Love Song felvezetését, ahogy Doro kopogva-csörögve megérkezik a stúdióba, majd egy szégyenlős „oké” után belevágnak az együttes szerintem legjobb lírai szerzeményébe.

Az Igloo on the Moon (Reckless) is a kettővel korábbi nóta tempójában és stílusában fut el mellettem, a belőle kibontakozó, instrumentális T.O.L. viszont méltó lezárása az albumnak. A ismétlődő-lépegető gitárhangokba vegyülő szintitémák, majd a kissé Michael Schenker-es szóló elhalkulásával történő lezárás hiányérzetet kelt bennem, folytatásra, az anyag újrahallgatására biztat.

A 80-as évek közepén a heavy metalban még erősen alulreprezentáltak voltak a női előadók, így a karcos torkú hölgyek a műfaj üdvöskéinek számítottak. Közülük jó ideig a kanadai Lee Aaron és Doro Pesch kapta a legnagyobb sajtónyilvánosságot, ők domborítottak a magazinok középső poszterein – életművük azóta egyértelműen igazolta ennek létjogosultságát. A szőke német énekesnő gyakorlatilag négy évtizede a színtér aktív résztvevője, zenekarának, a Warlocknak azonban sajnálatosan kevés lap jutott a Metal Nagykönyvében. A csapat 1983-1989 között létezett, ez idő alatt négy nagylemezt készítettek, amelyek közül a második kettőt joggal sorolhatjuk a klasszikus német heavy metal meghatározó alkotásai közé.

About Coly 1182 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*