Szűz füllel: Skiltron – The Highland Way (2010)

Új divat hódít mostanában a szerkesztőségen belül, aminek lényege, hogy olyan lemezeket ajánlunk egymásnak véleményezésre, amelyekről tudjuk, hogy finoman szólva kívül esnek a kiszemelt „áldozat” komfortzónáján. Jómagam nem vagyok túl nagy barátja a folk metal bandáknak, így hát borítékolható volt, hogy előbb-utóbb nálam fog landolni egy ilyen album. John Quail jóvoltából végül engem is utolért a végzetem, amikor az ő javaslatára rászántam magam a Skiltron 2010-es, The Highland Way című lemezének a meghallgatására.

A műfajban való járatlanságomra csodálatosan rávilágít az a tény, hogy erről a zenekarról még soha életemben nem hallottam. Ez már csak azért is megalázó rám nézve, mert egy bő másfél évtizede létező formációról beszélünk, éppen fél tucat lemezzel a tarsolyában. Hiába, ez már csak így megy: akármekkora underground metal professzornak is hiszi magát valaki, ha néhanapján vet egy pillantást a saját portáján túlra, egyből ráeszmél, hogy a műfajjal kapcsolatos ismeretei jelentéktelen cseppek csupán a tengerben.

A Skiltron zenekar kapcsán az első döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy ezek a skót szoknyás legények bizony Argentínából hirdetik a Felföld dicsőséget. Őszintén szólva, sosem értettem, hogy mi vesz rá egy zenekart, hogy az egész pályafutását egy másik nemzet magasztalásának szentelje. Biztos vagyok benne, hogy a saját történelmük is fel tud mutatni olyan legendás hősöket, akiknek a történetére gond nélkül tudna támaszkodni egy ehhez hasonló banda. Persze lehet, hogy a globalizáció korában ilyesmin már nem illene fennakadnom, hiszen láttunk már vicces állatbőr gúnyába bújt, északi mitológiáról daloló magyar legényeket is. Bánom is én: ha szívből nyomják, lelkük rajta.

Márpedig argentin barátaink alaposan beleásták magukat a témába. Erre utal a zenekarnév is, hiszen a schiltron szó egy skótok által alkalmazott harci alakzatot jelent. Ebbe sikerült a fiúknak egy rafinált csavarral belecsempészniük a „kilt” szócskát, csak hogy tudjuk, hányas a kabát. Igazán kreatív megoldás, el kell ismerni. Mondjuk, ezzel egy kicsit magukra is zárták az ajtót, hiszen egy ilyen névvel nincs más hátra, mint előre, muszáj látástól vakulásig nyomni a skót dudával kísért harci metal indulókat. Ha menet közben esetleg rákattannak a Vikingek című sorozatra, és ne adj’ isten dalt is szeretnének írni róla, akkor sajnos így jártak. Se a zenekari imázs, se a próbaterem falán lógó William Wallace portré szúrós tekintete nem engedi az effajta kilengéseket. Ebben az esetben bizony át kellene nevezni a csapatot Mjölnir-re, beszerezni néhány ivókürtöt, és kezdeni az egészet elölről. Őszintén remélem, hogy nem készülnek ilyen lépésre, mert nem szeretném megtudni, hogy e nemes cél érdekében miféle elfajzott népi hangszerekkel kellene megerőszakolniuk a jó öreg heavy metalt.

Mondjuk, így sem kímélnek a fiúk, mert a lemezt nyitó Bagpipes of War szolidan speed metalos tempóira jó kis Running Wild-ihlette dallamokat játszik…a skót dudás. Hát, mit is mondjak, a dal címéből nyilván sejtettem, hogy elő fog kerülni ez a hangszer, de arra azért nem számítottam, hogy a hathúros szekciónak csupán a kísérő szerep jut majd osztályrészül. Hevia-rajongó metalosoknak ez biztos maga a Kánaán, de nekem így, rögtön az elején ez egy kicsit sok az egzotikumból. De hát mint tudjuk, kinek a pap, kinek a papné. Nekem a villanygitár. Az egyik nagy kedvencemnél, a Grave Digger-nél is gyakran előkerül a skót tematika, annak minden zenei vonatkozásával együtt, ám náluk mindig a fémzene marad a domináns. Ha ezek a derék argentinok is ilyen arányokkal adagolnák az összetevőket a boszorkánykonyhájukban, akkor talán a végtermék is sokkal könnyebben emészthetőbbé válna számomra. Sajnos az én hagyományos ízekhez szokott gyomromat nagy mennyiségben már könnyen megfekszik a különleges fűszerek.

Később azért javul a helyzet, az Awaiting Your Confession veretes germán metal riffelése és keményebb hangvétele például már határozottan tetszik. Ebben a dalban szinte csak a refrén díszítését szolgálja a duda, és így már rögtön más a leányzó fekvése. Itt legalább folkos metalról beszélhetünk, nem pedig metalos folk zenéről. A Join the Clan szintén ezt a formulát alkalmazza, és talán mondanom sem kell, hogy ezt tartom az album másik csúcspontjának. A Through the Longest Day remek indítása szintén kedvemre való, mert itt végre gitáron szólalnak meg a fülbemászó dallamok. Nagy általánosságban is elmondhatom, hogy sokkal könnyebben meg tudnék barátkozni ezzel a lemezzel, ha a dalokat átszövő melódiákat a fúvósok átengednék a hathúrosoknak. Egyértelműen metalosabb lenne a végeredmény, bár kétségtelen, hogy a zene sajátos karaktere komoly csorbát szenvedne.

Az énekes, Diego Valdez viszont rögtön megnyert magának. Akinek semmit nem mond a srác neve, annak elárulom, hogy ő alakította Ronnie James Dio-t a Dream Child 2018-as bemutatkozó lemezén, az Until Death Do We Meet Again-en. Nem is csoda, hogy Craig Goldy lecsapott rá, mert ennek a csókának tényleg ott van a torkában az a bizonyos őserő, ami elengedhetetlen ebben a műfajban. Nem titkolom, hogy a Skiltron lemez legfőbb erényének is egyértelműen Diego teljesítményét tartom. Az ő jelenléte nagyban megkönnyíti ennek a számomra stílusidegen albumnak a meghallgatását. A Dream Child lemeze valahogy kimaradt nálam, de ezek után egész biztosan be fogom szerezni. Elég csak elképzelnem ezt a hangot egy hagyományosabb zenei közegben, és máris beleborzongok.

Talán a szavaimból nem derült ki egyértelműen, de egyáltalán nem tartom rossznak ezt a lemezt. A folkos elemekkel tarkított metal zenékről alkotott véleményemet ugyan nem sikerült megváltoztatnia, ám azt simán elismerem, hogy ezek a skót lelkületű argentinok bizony tudnak emlékezetes dalokat írni. Igaz, hogy még mindig cseng a fülem a mindent átható skót duda-áradattól, de ettől függetlenül az olyan dalok refrénjei, mint a Bagpipes of War vagy a Join the Clan szinte egyből beleültek a fülembe. Bevallom, néha titkon vissza is térek ezekhez a nótákhoz. Alkalomadtán egy-egy dal belefér, de egy egész albumnyi ebből a muzsikából számomra továbbra is megterhelő.

A lemez egy-két meredekebb pillanatánál szinte láttam magam előtt John Quail kollégát, amint gonosz vigyorral az arcán, a kezét dörzsölve ördögi tervet forral ellenem: „Szóval nem szereted a folk metalt? Na, akkor ettől biztosan kifekszel, kis barátom!” Nos, bármilyen szándék is vezérelte, amikor ezt az albumot ajánlotta, én mindenképpen hálával tartozom neki, amiért felhívta a figyelmemet Diego Valdezre, akinek a munkásságába egész biztosan bele fogom ásni magam a közeljövőben. És ha már kellőképpen rákattantam, talán még a Skiltron lemezeket is gyakrabban fogom bömböltetni. Francba a léggitárral, elő a légdudát, arcokat kifesteni, irány a háború, a szabadság a tét!

A cikk szerzője: Gabrielkiss 73 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*