Szerkesztőségünkben Size vetette fel ennek az új sorozatnak az ötletét, úgyhogy belekezdünk, aztán meglátjuk, mennyi kedv- és ötlet-üzemanyag van benne. A Mai füllel rovat mintájára ebben a szériában Szűz füllel hallgatunk meg bizonyos anyagokat. Innentől nagyra becsült kollégámat idézem: „Biztos mindenkinek van legalább egy olyan stílus, persze a metal és a rock keretein belül, amit egyáltalán nem hallgat. Nos, mindenki megnevez egyet, és valaki, aki viszont szereti ezt az irányzatot, ajánl neki egy albumot meghallgatásra, ő pedig leírja a véleményét és az élményeit ezzel a lemezzel kapcsolatban. Persze fikázás nélkül, de őszintén. Amúgy simán lehet viccesre is venni, úgy, hogy nem sértünk meg vele senkit.”
Én minden ilyen buliban benne vagyok, úgyhogy szűk körben gyorsan be is vallottam, hogy a grindcore például számomra abszolút szűz terület, Size pedig gyorsan meg is kínált a Birdflesh negyedik nagylemezével. (Jelentem, időközben ő is megkapta John Quail-től a maga házi feladatát.) És mivel eddig még sem az ötletgazda, sem más nem jelentkezett ilyen tárgyú irománnyal, elsőként az én szűzbeszédemet fogjátok olvasni.
A svéd trióról korábban még csak nem is hallottam, pedig már csaknem két évtizede gyilkolják a jó ízlést egyszerre gusztustalan és humoros számcímeikkel (External Wounds of Vagina Power, The Flying Penis, Cake Full of Maggots , Footbath Fuck-Up stb.), dalszövegeikkel, valamint színpadi megjelenésükkel.
Az „alapító atyák” közül ma már csak a dobos-énekes Smattro Ansjovis -t (eredeti neve Andreas „Adde” Mitroulis) találjuk a csapat soraiban. Az ezen az albumon még játszó Achmed Abdulex (Alex Gadler) gitáros 2011-ben szállt ki, a bőgős Panda Flamenco (Joakim Svensson, a 2015-ös spliten Gyros Ouzo Sverkosként tépte a vastag húrokat, a két évvel ezelőtti nagylemez, az Extreme Graveyard Tornado kreditlistáján viszont már Willy Whiplashként szerepel) viszont csak 2007-ben csatlakozott a csapathoz. Így, míg utóbbinak ez az album a bemutatkozása, Abdulexnek a búcsúja volt a madárhús-kedvelő közönségtől.
Úgy voltam vele, bő 34 perc, legyünk túl rajta, ennyit ipari zajokból és gyerekzsivajból is kibírok. 🙂 És láss csodát: nemhogy tikkelni nem kezdtem tőle, de egyenesen tetszett, amit hallottam. Mondjuk, Ansjovis és társai nem verekedték be magukat a kedvenc énekeseim közé, de van annyi zenei poén, zúzós riff és ötletes hangszeres megoldás a dalokban, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül írhattam fel a lemezt aktuálisan készülő Heti Ötös listámra. Úgyhogy, Size, köszi az élményt!
A Birdflesh itt hallott produkciója az általam ismert zenék közül leginkább a The Accüsed muzsikájára hasonlít, annyi különbséggel, hogy kevesebb benne a „hányás” és a gonosz acsarkodás, több viszont a humor és az értékelhető, thrash-es riff.
Kapásból mosolyt csalt az arcomra, ahogy a „Welcome to the lunatic asylum!” beköszönés után megdörren a gitár, de a dal második felére tartogatott király gitártéma az, ami ebben a másfél percben mindent visz. Már itt tisztul a kép a tekintetben, hogy a normál emberi énekhanghoz közelebb eső, death-es hörgéseket a dobos produkálja, míg a hangszálgyulladásos orkok (vagy vicces jégtörpék – lásd a Funny Ice-Dwarf című nótát) szerepét a két húrpengető alakítja.
Az albumot nyitó riffről (Download Death) az S.O.D., a Gorilla Behaviour elején hallható hullámverésről és beszélgetésről az M.O.D. Surfin’ M.O.D.-ja, míg a The Triumph of Grind-ban elővezetett hápogó énekről és huhogó vokálról a The Ramones legidétlenebb pillanatai (pl. a Surfin Bird) jutottak eszembe. S ha már a poénokról esett szó, az External Wounds… elején felcsendülő fuvolás, harmonikás intró után a legdurvább belezős szöveget sem lehet komolyan venni tőlük. Ezek a fickók vigyorogva szórják átkaikat, erőfitogtatásuk nem menekülésre, hanem önfeledt pogózásra készteti a hallgatót. Ugyanez a kettősség érhető tetten az In the Sickness of the Sea-ben is: mire rájönnénk, hogy milyen fúvós hangszert (talán szaxofont) hallottunk a káosz epicentrumában, egy olyan döngölős, mosh-ra késztető téma ránt magával, amire az is bemozdul, aki eddig botor módon befogta volna a fülét.
Tébolyult, ám tetszetős riffeléssel támad az Our Rice, a Payday Mayday-ben pedig az énekes skizofrén, önmagával folytatott párbeszédét hallhatjuk. A Suffer in the Dark of Darkness megint egy óriási zakatoló riffel nyit, majd Abdulex ujjai járják fel-le vitustáncukat a húrokon; a hallgatóban joggal merülhet fel, hogy mi szükség van az öt-hat perces nótákra, ha negyedannyi időbe is ennyi mindent bele lehet pakolni.
A lemez közepén, nagyjából a Cake Full of Maggots-tól, néhány szám erejéig mintha kevesebb lenne a játékosság, és több a rideg csontreszelés és a kíméletet nem ismerő húsdarálás. Mondjuk, a Mythomaniac egyes témái és a Leprosy on Jeopardy kiszámolóversike-szerű refrénje kivételt képez ez alól. Aztán szerencsére jön a Some Kind of Mongo tettetett dilettantizmusa, hamissága, az Eight Legs and a Death-t felvezető, ínycsiklandó riffelés, majd pedig kedvencem, a Wrath of the Farmer, amelynek fúvós-nyitányáról nem nehéz Emir Kusturica klasszikus filmjére, a Macska-jajra asszociálni, amelynek lakodalmas jelenetét Ansjovisék grindcore változatban vetítik le a nagyérdeműnek.
A Flamencorpse-ot szintén egy éremesélyes riff sorolja az album kiemelkedő tételei közé, a dal végét viszont egyszerűen elbohóckodják. A Swimmingpoop fémszilánk-viharából egy műhüppögés vezet át egy nosztalgikus, kissé Rammstein-es hangulatú andalgós-táncos témába, míg a True Glove and the Purgatory Passion már-már egy klasszikus struktúrájú rock and roll nóta.
Nem tudom, milyen becsípődés lehet ez nálam, de dallampártiságom ellenére is szeretem az ilyenfajta idegbeteg produkciókat. Két dolog egész biztosan elmondható a The Farmers’ Wrath-ról: jól szól és kifejezetten szórakoztató produkció (azok számára, akik a benne hallható „sűrűbb” témákat is elviselik). Nem tartom kizártnak, hogy a banda egy másik albumába is bele fogok hallgatni.
Leave a Reply