Ezúton szeretnék köszönetet mondani annak az ismeretlen algoritmusnak, aminek sugallatára megismerten a Schammasch zenéjét. Csak a legritkább esetben fordul elő, hogy egy koncertanyag kelti fel az érdeklődésemet egy zenekar iránt (az pedig még ritkábban, hogy bedőlök a feldobált javaslatoknak), ám a svájci banda 2018-as, a franciaországi Tyrant Fest-en rögzített előadásába a vártnál hosszabb időre beleragadtam, ami nem is csoda, mert háromnegyed órányi remek zenével leptek meg, és nagyszerűen is szóltak. Tetszett, amit csináltak. Beindították a fantáziám. Bele kellett hallgatnom a diszkográfiájukba.
Kezdésnek a Triangle egyszerre tűnt vonzónak és riasztónak. Ha egy zenekar három lemezen teríti szét a mondandóját, abban mindig van egy jó adag kinyilatkoztatásszerűség: mintha zenéből kimunkált főtételek kerülnének rögzítésre, keretbe ágyazott, nemes tartalom az örökkévalóság számára. A rosszabbik verzió szerint viszont végeláthatatlan zenehallgatás következik, ami – ha kreativitás- és izgalomhiányban szenved a mű –, kimerítő és egyre keservesebb perceket jelent, egy megértő, de fáradt legyintéssel a végén. A szent hármas szám vonzó aurát von bármi köré, ami elég terjedelmes ahhoz, hogy három darabra lehessen vágni, a fenséges szimmetria pedig becses foglalatnak tűnik, amibe nem illik mást helyezni, mint átgondolt zenét, valami olyat, ami ki akar tűnni az átlagból – és nemcsak a hosszúsága okán. A Triangle-nek sikerült kitűnni.
A trilógia első harmada a black és a death metal hideg fejjel továbbgondolt fúziója. Az átlagnál alig tágasabb terekben Minecraft-kidolgozottságú, szürke katedrálisok tömörülnek egymás hegyén-hátán; az egymást érő homlokzatok között keskeny utcák kanyarognak – néhol olyan szűkek, mintha nem is léteznének –, fölöttük egyik toronyból könnyedén át tudunk ugrani a másikba, de szabadulni a labirintusból csak az ég felé lehet, ahol viszont éppen vihar tombol. Black és death rétegek adják a zene gerincét, de ahol lassul a tempó, doom visszhangok is behallatszanak. Sűrű, nehéz légkör telepszik a post black/death/ambient/avantgarde metal szövevényre, az egymásra rakódott rétegeket a Celtic Frost munkásságának kötőanyaga tartja egyben, amit ugyan nehéz lenne tételesen kimutatni benne, mégis ott van valahol a mélyén.
E tekintetben talán számít valamit (a zenekar szerint nem sokat), hogy a Triangle hangmérnöke az egykori Celtic Frost/Triptykon gitáros V. Santura volt, aki már előző lemezükön is dolgozott velük, mint producer. Ez, mondjuk, aligha indok bármiféle párhuzamra, az viszont tagadhatatlan, hogy C.S.R. torkában Warrior orgánumának egy alternatívája rejtőzik – egy kicsit mintha őt (is) hallanám az egyébként nagyon rendben lévő hang legalján –, de nem konteózok tovább ezen a vonalon, mert igaz ugyan, hogy honfitársaik zenéje nem ismeretlen előttük, és némi hatással is volt rájuk (kire nem?), ám a Schammasch már a Contradiction óta tudatosan igyekszik eltávolodni az ismert referenciapontoktól.
A második korongon a jó értelemben vett és kordában tartott dinamikus monotonitás kerül előtérbe, amit mindjárt az elején, a The World Destroyed by Water-ben pontosan definiálnak. A dalokon belüli egyneműség megint csak black metal örökséget idéz (a Metanoia a legszebb példa erre, a trilógia mértani felezőpontján), de szerteszét, másutt is hallatszik a lelkes tremoló ciripelés. Ezt a szekciót lengi be a legsűrűbb füst, itt a legbódítóbb a tömjén. Varázslatot próbálnak űzni az olyan tételek, mint a Satori vagy a Conclusion, és az Above the Stars of God is felsőbb parancsra emelkedik ki önmagából. Erő helyett a szuggesztió tartja egyben a középső rész dalait. Eretnek istentiszteletek hallatszanak ki kereszthajók félhomályából, ahol az ének is hajlamos „emberszerűbbé” válni, ezáltal nagyobb teret nyitni a zene előtt, kitágítani a Schammasch kereteit.
Egy interjúban arról nyilatkoznak, hogy leginkább a Dead Can Dance tagjaival szeretnének együtt dolgozni, és hogy miért éppen velük, arra a Triangle utolsó harmadán kapunk választ. Nem csöppenünk egyenest a DCD világába, de a The Third Ray of Light vagy a Cathartic Confession – dark ambient vonalon mozogva – jócskán merít a Lisa-Brendan páros munkásságából. A Jacob’s Dream és a Maelstrom is hasonló tüneteket mutat: a spektrum egyik végéből megérkezünk a másikba, és aki nem ismeri a mai black metal sokszínűségét és nyitottságát, azt is hihetné, hogy egy másik zenekart hall. A trilógia zárását adó The Empyrean azért finoman visszakanyarodik az alapokhoz, de ez is megmarad áttetszőnek, fátyolosnak.
Az album grafikai koncepciója Richard MacDonald amerikai szobrászművész alkotásain alapul, de mivel nem kaptak tőle engedélyt azok felhasználására, saját keretek között „teremtették újra” őket. És ha már a külsőségek: a Dimmu Borgirra vagy a Behemoth-ra jellemző teátrális megjelenés engem már nem mozgat meg különösebben. A maskarás fantasy inkább elidegenítően hat rám, semmint hogy elmélyítené a rajongásomat. A Schammasch fotóit látva is az volt az egyik első benyomásom, hogy tényleg fontos ez? Bár azt el kell ismernem, hogy mint show-elem, nagyon hatásos, és a klipekben is mindig jól mutatnak a barokk ornátusba öltözött antagonisták. Szerencsére – és szelektív toleranciám okán – a Schammasch közelebb került hozzám, mint a fentiek. Még a jó ízlés határán mozognak, súlyuk van a jelmezeknek, hitelesen feketedik általuk a kép.
A Schammasch 2009-ben alakult Bázelben, egy Totenwinter nevű zenekar maradványaiból. Tagjairól nem sokat tudni. Kerülik a rivaldafényt, monogramok mögé rejtőznek, énekesük feketére festi arcát, csuklyát húz fejére. Eredetileg trióként indultak, de a Triangle rögzítésének idején már négyen voltak, és ma is kvartettként működnek. C.S.R gitározik és énekel a lemezen, B.A.W dobol, M.A tolja a másik gitáron, A.T pedig a basszusgitáron. Azóta történtek ugyan apró változások a felállásban, de talán másodlagos is, hogy ki milyen posztot tölt be a zenekaron belül, mert a teher nagy részét C.S.R viszi a hátán. Tőle származik a koncepció, ő a fő dalszerző és szövegíró, emellett ő a koncertek ceremóniamestere is. A Triangle a harmadik lemezük. Az ezt eggyel megelőző Contradiction is szép teljesítmény: dupla album, dupla élvezettel. 2010-es debütálásuk, a Sic Lvceat Lvx is kimunkált darab, bár kevesebb önállósággal, mint a későbbiek. A Triangle után is született lemez (Hearts of No Lifgt, 2019), és egy EP is (The Maldoror Chants: Hermaphrodite, 2017), de számomra ez a trilógia testesíti meg mindazt, amit a Schammasch-ba bele szeretek képzelni.
Egy zenekar, egy cím – három eltérő világ. És mégis: egy lemez, egy zenekar. A három világ közül az első a legszögletesebb, a harmadik a majdnem sík, a középső pedig ennek a kettőnek az átmenete. Vox Inferno, Vox Humana, Vox Celeste. Vagy ahogy ők nevezik a három árnyalatot: The Process of Dying, Metaflesh, The Supernal Clear Light of the Void. Annak ellenére, hogy három albumról beszélünk, együttesük nem válik befogadhatatlan monstrummá, mert emészthető méretű, egyenként 33 perces részekből áll, ami így, másfél órányi összesített játékidejével még bőven a tolerálható terjedelmen belül van. A Triangle hasonló evolúciós elágazásokban gondolkodik, mint a Swallow the Sun tette azt a Songs from the North hármasán, csak más tónust megütve és más ágakat hajtva. Ahogy a finnek műve, a Schammasch lemeze is becses darabja saját műfajának. Erősen ajánlott kategória.
Leave a Reply