
Még a múltkoriban, amikor a metal.hu elküldte a Beneath The Void lemezét, elsőként a vastag boríték tűnt fel. Gondoltam, valami „hiba van az éterben”, de nem, mert a kiadó további CD-kkel (Wrath Of Azazel, Rivers Ablaze) lepett meg. Nem tagadom, hogy eleddig csak utóbbit pörgettem le egy párszor, mert az (a Blood Canvas lemez) nagyon adta magát. Az pedig tovább fokozta meglepetésemet, hogy a feladó mellett Forray Tamás (ex-Testimony) neve szerepelt.
Tegnap (július 28-án) pedig azzal szembesültem, hogy elektronikus postaládámban már a második Rivers Ablaze anyag landolt. Teljesen friss formációról (projektről) van szó, hiszen tavaly jött létre, mégpedig Kertész Márton gitáros/basszusgitáros (ex-Special Providence) és Nagy András énekes (Sear Bliss, Arkhe stb.) révén. Miután a Sear Bliss egyik legnagyobb hazai kedvencem és nagyjából mindent szeretek, ami András nevéhez köthető, tudtam, hogy a minőséget illetően kizárt a csalódás. Előérzetem maximálisan be is igazolódott. (Hozzáteszem, hogy a korongon vendégzenészként Knapp Oszkár énekes /Grizzly, Wrong Side/, valamint a cseh származású Marek Ashok Šmerda gitáros /jelenleg Cradle Of Filth, Inner Fear, Titanic, ex-Death Sentence, ex-Equirhodont, ex-Root/ működött közre.)
András személyének ismeretében nem nehéz „beskatulyázni” a muzsikát: a helyes megfejtés az atmoszférikus, igényes, technikás, progresszív elemekkel gazdagon átszőtt black/death metal. Sőt, azt is elárulom, hogy a rövid időn belül napvilágot látott Devoid Dying Sun kvalitását tekintve semmiféle csorbát nem szenvedett. Azonban több lényeges változás is történt az első albumhoz képest, amelyekről Kertész Marci az alábbiakat árulta el nekem: „Mindent dalt én írtam, én gitározom és basszusgitározom, Ziskó Olivér dobol és Cséry Zoltán játszik billentyűs hangszereken. Az albumot Csobánczi Péter keverte és masterelte. A borítót Saly Németh László (aki a nagyapám volt) festménye alapján Sütő András készítette. Az első lemezen Nagy András szerepelt, de most egy instrumentális lemezt szerettem volna összehozni; kíváncsi voltam, hogy ezek a dalok mennyire tudnak érvényesülni ének nélkül. A dalok még tavaly nyáron, körülbelül két hónap leforgása alatt születtek. Idén januárban rögzítettem őket itthon, miután megkaptam a dobot Olivértől, aki szintén a házi stúdiójában dolgozott a járvány miatt. A billentyűtémák ezután kerültek rá a dalokra. Ez alapvetően az én szólóprojektem, de koncerten jó eséllyel azok a zenészek fognak szerepelni, akik játszanak is a korongon, természetesen kiegészülve egy basszusgitárossal és egy második gitárossal. A lemez augusztus 6-án jön ki a metal.hu gondozásában.”
Ezen a ponton akár be is fejezhetném írásomat, mert a „főhős” mindent elmondott. Véleményem szerint a dalszerkezetek sokkal sűrűbbek, összetettebbek, mint az előző lemezen. A nóták maximálisan érvényesülnek – hogy úgy mondjam, hatásosak –, és noha a történet Kertész Mártonról szól, nem mehetek el szó nélkül Ziskó Olivér teljesítménye mellett, aki egyrészt nemzetközileg ismert, jegyzett név a szakmában, másrészt pedig a kedvenc hazai dobosom. Továbbá 2018-ban ő is egy instrumentális alkotással rukkolt elő. Annak idején, a The Wondrous Stagről írott recenziómban kifejtettem, hogy alapvetően nem vagyok az instrumentális zene nagy rajongója, gyakorlatilag nem is hallgatok ilyen kiadványokat, azonban a Devoid Dying Sun azt a bizonyos kivételt erősíti.
Ahogy a Blood Canvason, úgy ezen a korongon is 48 perc körüli a játékidő, viszont az első anyag kilenc szerzeményével ellentétben ezen a lemezen hat nóta kapott helyet. Az az igazság, hogy nem nehéz ráhangolódni az albumra, elkapni a fonalat, mert Kertész Marci nagyon okosan odafigyelt arra, hogy ne essen át a ló túlsó oldalára, hogy ne egy öntömjénező, magamutogató végeredmény lásson napvilágot. A sűrűn hangszerelt, rétegzett, progresszív megközelítésű dalok véleményem szerint könnyen utat találnak a hallgatóhoz, és a befogadást az anyag hangulata, a harmóniák, dallamok, apró részletek is segítik. Gondolok itt többek között a Devourer of the Cosmic Flame, illetve a When Silence Fades to Nothingness zongorás részeire, a The Eclipsing Hour akusztikus betéteire, vagy az Invocation of the Consuming Fire éteri kezdésére. Ilyetén módon gyakoriak a tempó- és témaváltások, Olivér dobolása több helyen black metalos jelleggel hat, remekül domborodnak ki a technikás basszusfutamok és negyedik-ötödik hallgatás után az ember eljut oda, hogy nem hiányzik az ének, ugyanakkor a halottak megragadnak a memóriájában. Valamelyest talán az atmoszféra került egy kicsit a háttérbe, de ez egyáltalán nem zavaró. A durva, súlyos, telt, vastag hangzás pedig emeli a kiadvány értékét, minden hangszer remekül kivehető, a nyugati standardokhoz képest is ez egy, a saját lábán abszolút megálló, professzionálisan kivitelezett produkció.
Úgy gondolom, hogy akinek tetszett a Blood Canvas, a Devoid Dying Sunban sem fog csalódni, de rögtön hozzáteszem, hogy időt kell hagyni a mű feldolgozására. Le a kalappal!
Leave a Reply