Rég kóstolt muzsikákat felmelegítő sorozatunkban három olyan album következik, amelyek bár ugyanabban az évben láttak napvilágot, stílusukat tekintve eltérő „színvilágot” képviselnek.
Risk: The Daily Horror News (1988)
A Risk emlékeim szerint Vectominál és baráti körénél akadt be nagyon: az 1989-es Ratman EP „főhősét” például az általuk szerkesztett Panic magazin kabalaállatának is megtették, sőt talán képregényben is megörökítették a kissé ütődött rágcsáló-szuperhős fiktív kalandjait. Valószínűleg én is Tomitól vettem át a csapat bemutatkozó albumát, amit egy ideig hallgatgattam is, ám egy idő után csak a nyitó Living in Chaos-t hagytam meg belőle hírmondónak. Pedig… de ne siessünk ennyire előre!
Minthogy a csapat és elődje, a Faithful Breath történetét Dávid Laci két évvel ezelőtt írt cikkében (itt) részletesen kivesézte, jöjjön a lényeg, maga az album, amely egy hangulatos, dzsungelhíradós szignállal indul: majmok huhognak, elefántok ordítanak, törzsi dobon vernek vérforraló ritmust, majd Tarzan jellegzetes üvöltése is felhangzik. A Living in Chaos szélvészgyors nótának indul, ám később döngölős középtempók is helyet kapnak benne. A zene sokszor Rage-es, az ének pedig időnként Udo Dirkschneider hangját idézi. A nyitó nóta tényleg az anyag egyik legjobbja, de a rá következő, erősen Accept-es Roadwar refrénje és gitárjátéka is tetszik.
Az album közepére (Revolution Now, Alien Terror) számomra egy kicsit megfárad, egyhangúvá válik az anyag, utána viszont, a Speed Kills-ben jól rázzák a ritmust, újra ütős a riffelés. Az instrumentális Rommes Fritz fogós gitárdallamával már az elején begyűjti a jól megérdemelt piros pontot, de végig jó húzása van a dalnak. Az előadás végén nálam bónuszként még a Violent Science is felhangzik: abszolút passzol a többi számhoz, refrénje révén pedig talán még fölé is emelkedik a fentebb halványabbnak titulált nótáknak.
Azon még ma is csodálkozom, hogy a Faithful Breath-hez képest hogyan tudtak ekkorát váltani Heimiék. Mindenesetre bejött nekik, sikerült felvenniük az új idők ritmusát, bár egy bizonyos szintnél ezzel sem sikerült feljebb jutniuk. Zsinórban öt nagylemezt jelentettek meg (plusz a már említett EP-t), majd 1993-ban végleg lehúzták a rolót. Az egykori tagok közül később Thilo Hermann gitáros vitte a legtöbbre, aki a Risk után jó ideig a Running Wild-ot, 2008-2009 között pedig a Grave Diggert erősítette. Mikus stúdiós szakemberként szerzett hírnevet magának, legértékesebb „skalpjai” közé a Morgoth Resurrection Absurd és The Eternal Fall EP-i, valamint a Raven Architect of Fear nagylemeze tartozik.
A The Daily Horror News egy remek német speed-thrash album, simán egy lapon említhető, mondjuk, az első két Rage lemezzel.
Steeler: Undercover Animal (1988)
A csapattól egyértelműen a Rulin’ the Earth a kedvenc lemezem, és ez valószínűleg már így is marad. Az az anyag igazi, old school heavy metal, a 80-as évek közepének nosztalgikusan dohos levegőjét árasztja magából. Ehhez képest a Strike Back jóval modernebb felfogású és hangzású album. Egy kicsit meg is leptek vele: éreztem benne némi „poposságot”, a mainstream-be való betörés szándékát, de azt a lemezt is szeretem. Az Undercover Animal az utóbbin megkezdett irányt viszi tovább. Talán még amerikaiasabb, mint elődje, és emiatt sajnos – számomra – kevésbé izgalmas, mint az előző években született alkotások.
Emlékszem, amikor közvetlenül a megjelenése után hallgattam, annyira nem tetszett, hogy válogattam róla, és csupán két vagy három nótát tartottam meg belőle. Most, hosszú idő után újra elővéve a lemezt, ezeket a dalokat régi jó ismerősként üdvözlöm. Az anyag ígéretesen indul az (I’ll Be) Hunter or Hunteddel: ez még a „régi” Steeler, ami egyébként az A oldal – egy kivételével – valamennyi szerzeményéről elmondható. A metronóm-módra pumpáló, szintihangok vékony rétegével kibélelt címadó is a kellemes élmények számát gyarapítja. A Shadow in the Redlight-ot az album legjobb szerzeményének tartom; a kapkodós, kopogós hangzású, „robotvokálos” Criminal ma sem a szívem csücske, viszont itt hallható a korong legjobb gitártémája. Ebben a fészekaljban az egyetlen kakukktojás a Hard Breaks, amelynek kiscsoportos ovis vokálja kifejezetten béna, ezerszer jobb gyerekkórusokat is hallottunk már ebben a műfajban.
A B oldal dalairól szólva, a basszusalapú, óóó-zós vokállal díszített Stand Tall és az érzelmes The Deeper the Night az amerikai stadionrock bandák szellemét kelti életre, a többi nótáról viszont sajnos még ennyi pozitívumot sem tudok mondani.
Szeretem Peter Burtz hangját és a sound is rendben van, minden hangszer tisztán, egymástól szépen elkülönülve szól, Axel Rudi Pellnek viszont érzésem szerint kevés tere marad ötletei megvalósítására, tehetsége kibontakoztatására (magyarul szólózásra). Többek között ezért is zárulhatott lett ilyen sajnálatosan hamar, mindössze négy album után, ’89-ben a Steeler története…
Az Undercover Animal sokkal jobb anyag, mint amire emlékeztem, de még így sem ez lesz az az album, amit előveszek, ha a szép emlékű német csapat muzsikájára vágyom.
Kruiz: Kruiz (1988)
A 80-as évek végén – az Arija, a Master, a Korrozia Metalla és a Shah mellett – a Kruiz is a szovjet/orosz metal mezőnyének meghatározó zenekarai közé tartozott. Utóbbi banda karrierje még 1980-ban indult, ám az állami cenzúra négy évvel később úgy is betiltotta őket, hogy akkor még „ártatlan” soft/pop rockkal szórakoztatta vodkától és Krasznaja Moszkva kölnitől bódult közönségét. Egy évvel később az alapító énekes-gitáros, Valerij Gaina újjászervezte a csapatot, amely ekkor már speed metalt játszott. Ezen a vonalon első albumuk az 1987-es Круиз-1 volt, amelyre a dobokat Szergej Jefimov játszotta fel, a húros hangszereket pedig Gaina szólaltatta meg. Ezt követően, a bőgős Fedor Vasziljev érkezésével bővültek trióvá, s bár szívesen mondanám, hogy ezzel végre megszilárdult a felállás, nem így történt. Olyannyira nem, hogy a csapat 1990-ben, amikor Gaina az Egyesült Államokba disszidált, ismét feloszlott. (Egy évvel később a Kruiz – teljesen más legénységgel – ismét talpra állt, és azóta is létezik.)
A zenekar frontemberei alapvetően oroszul énekeltek, a Kruiznak az 1988-as volt az egyetlen hivatalos angol nyelvű albuma, plusz 2008-ban jelent még meg egy lemez Culture Shock ALS címmel, amelyen a Gaina-Vasziljev-Jefimov trió által 1989-ben, a németországi Red Line stúdióban rögzített, szintén angol nyelvű nóták hallhatók.
Na de nézzük, mivel szórakoztatnak bennünket az 1988-as korongon! Szívdobogás, egy szörny hörgése-horkantása és az Ej uhnyem (A volgai hajóvontatók dala) taktusai vezetik be a produkciót, és a Knight of the Road-dal már meg is kapjuk az első speed adagot. A dalokra általánosságban az intenzív-agresszív, időnként neoklasszikus (Malmsteen-es) elemeket felvonultató gitározás és a basszus markáns jelenléte jellemző. Az Avenger a lemez leghosszabb és egyben legkomplexebb szerzeménye: lírának indul, de végül itt sem adják alább középtempónál.
Az In Flamest (В огонь!) mindkét nyelven előadják: oroszul egzotikusabb, viszont érezhetően angolul jön ki jobban ritmikailag a szöveg a zenére. Ha már itt tartunk, azt gondolom, a túlnyomórészt angol ének miatt a zenén szinte egyáltalán nem érződik az oroszság. A Dream 5000 Years Long-ban arabos tört ritmusokat hallunk, amelyek a dobos Szergej Jefimov tehetségét dicsérik. Apró érdekességként említem meg (nyilván semmi tudatosság nincs benne), hogy a számcímek közül háromban is neves nyugati csapatok nevével találkozhatunk (In Flames, Avenger, Possessed).
A Kruiz ötödik (speed metal csapatként második) nagylemeze élvezetes – változatos, technikás – anyag, erősen ajánlott az irányzat mindazon rajongói számára, akik eddig véletlenül vagy szándékosan elmentek mellette. Szívesen megnéztem volna élőben is ezt a felállást, amire ma már sajnos nincs esély. A zenekar nevét viselő album pazar munka, arra ösztönöz, hogy az együttes 1987-es és 1989-es alkotásaival is megismerkedjem.
Leave a Reply