Valószínűsítem, hogy a Possessed tagjai, miután megjelentették a Seven Churchest, tisztában lehettek azzal, hogy annak démoni hangulatát, kisugárzását, brutalitását, szélsőségességét, nyerseségét lehetetlenség a jövőben fokozni. Bár az is előfordulhat, hogy nem is voltak ezirányú törekvéseik.
Amikor 1986 márciusában ismét bevonultak a Prairie Sun stúdióba, hogy megkezdjék a lemezfelvételeket, az amerikai jogrendszer alapján még mindig nem vagy csak alig érték el a felnőtt kort. A producer személye viszont megváltozott, mivel a Seven Churchest rögzítő Randy Burns helyett az amúgy jó referenciával rendelkező, tapasztalatlannak egyáltalán nem mondható The Rods dobossal, Carl Canedyvel dolgoztak. Canedy korábban többek között az Anthrax Fistful of Metal, az Exciter Violence and Force, a Helstar Burning Star és az Over Kill Feel the Fire albumain működött közre producerként, tehát otthonosan mozgott az extrém zenék területén. Stílszerűen Halloween napján, 1986. október 31-én került forgalomba a lemez.
Ahogy belecsapnak az intrót követő The Hereticbe, az még „az egy évvel azelőtti állapotokat” idézi, csak letisztultabb, dalcentrikusabb formában, viszont a váltás, illetve Mike Sus dobos pörgetései a nóta végéhez közeledve már fejlődésről, érési folyamatról tesznek tanúbizonyságot, ahogy a Tribulation lassan menetelő részei is. Mike Torrao és Larry Lalonde gitárosok riffjei, szólói némi „progresszivitást”, enyhe „komplexitást” hordoznak magukon, és ez a megközelítés a teljes anyagon végigvonul. Egyébiránt a nótát Larry Lalonde „számlájára írták”, noha azt valójában Brian Montana szerezte.
A March to Die egyszerű ritmusaival, egysoros refrénjével egy megjegyezhető szerzemény, amely után a Phantasm felépítését illetően (akusztikus befejezésével) már komolyabb zenészei erényeket csillogtat meg, benne újfent Mike Sus pörgetéseivel, jelezvén, hogy a dobos teljesítménye is egy szinttel feljebb lépett a bemutatkozáshoz képest. Jeff Becerra basszusgitáros/énekes futamai véleményem szerint nem képviselnek markáns erőt, ellenben hangja sokkal letisztultabb, de megtartotta korábbi démoni kisugárzását. A No Will to Live hosszával, valamint „sűrűségével” hívja fel magára a figyelmet; a címadó szerzemény struktúrája szintén komplexnek definiálható, tehát a már fentebb említett fejlődés konstansként jellemzi az albumot. Ez alól értelemszerűen a The Beasts of the Apocalypse, a Seance (Jeff Becerra üvöltésével bevezetve) és a Restless Dead sem képeznek kivételt, míg a korongot záró Dog Fight egy rövid szösszenet. A logó kapcsán viszont meg kell jegyeznem, hogy az addig használt fordított keresztet lekapták róla, ugyanakkor a sátánista, okkult tematika megmaradt.
A hangzást azért nem kommentálom, mert arról álljanak itt Jeff Becerra szavai, aki a muzsikában bekövetkezett változások okaira is kitért: „A történet úgy szól, hogy Carl elbaszta a végső keverést, így a hangzás szenvedett és jelentősen eltért attól, ahogy mi eredetileg kevertük, ami sokkal súlyosabb volt, a gitárok sokkal jobban torzítottak voltak. De a Beyond the Gates talán még így is a legjobban megírt és az egyik legkedveltebb lemezünk. Ez az az album, amelyen először adtuk meg Larrynek a lehetőséget, hogy írjon néhány nótát és magunknak az esélyt, hogy valami többet tegyünk a zenénkbe.” A korong sikerességéről pedig ezt nyilatkozta: „A második lemezből több példányt adtunk el, mint az elsőből, és a mai napig sok Possessed rajongó kedvence. Manapság nagyobb közönségnek játszom, mint valaha, és most is rengeteg kérés érkezik a Beyond the Gates kapcsán.” Lehet, hogy extremitás, sokkhatás szintjén a a Beyond the Gates alatta marad a Seven Churches-nek, de hogy 1986 egyik legjobb, legmeghatározóbb alkotása, az egészen biztos.
A The Eyes of Horror EP-vel aztán még feljebb tornászták magukat zeneileg, de a csapat pályafutásának további alakulásába, részleteibe nem megyek bele, azt sokan sok helyen dokumentálták, karrierjük történelem. Csak annyit fűznék hozzá, hogy mind a banda, mind komplett életművük egyik örök favoritom a fémzene történetében.
Leave a Reply