Paranorm: Empyrean (2021)

Egyelőre ez egy ilyen év, legalábbis nálam: kevés kiemelkedő alkotás, ám annál több remek, élvezetes anyag látott napvilágot. Utóbbiak nem feltétlenül a műfaj éllovasaitól, hanem – számomra – eddig ismeretlen előadóktól származnak. A velük való találkozáshoz persze arra is szükség van, hogy az ember ne csak a nagy neveknek, hanem az ígéretesnek tűnő új versenyzőknek is adjon esélyt. Írtam már, hogy időnként kifejezetten egyes irányzatokra keresek rá, s így rövid időn belül több thrash, doom vagy éppen power csapat friss anyagába hallgathatok bele. A svéd Paranorm is egy ilyen merítés alkalmával akadt a hálómba.

Az Uppsalából származó kvartett progresszív thrash/death metalt játszik, méltatóik előszeretettel említik velük kapcsolatban két amerikai zenekar, a Havok és a Vektor nevét. Bár 2007 óta léteznek, az Empyrean csupán az első nagylemezük, ezt megelőzően egy demót (Demo 2010) és két EP-t (Pandemonium’s Rise – 2011, The Edge of Existence – 2014) rögzítettek. Markus Hiltunen ritmus-, Fredrik Kjellgren szóló-, valamint Marcus Blom basszusgitáros még a gimnáziumban kezdtek el közösen próbálni és dalokat írni. Több ütőst és vokalistát is kipróbáltak, a stabil felállás végül 2008-ban jött létre, amikor rátaláltak a dobos Karl Askebro-ra, az énekesi teendőket pedig – jobb híján – az első számú szövegíró, Hiltunen vállalta magára.

Kezdetben hagyományos thrasht játszottak, ám hamarosan egyéb (elsősorban death és progresszív metal) elemeket is beemeltek muzsikájukba, kialakítva saját egyéni stílusukat. Askebro-t 2018-ban Samuel Karlstrand (Incised, Wretched Fate) váltotta. Tavaly végeztek a nagylemez felvételeivel és szerződtette le őket az amerikai Redefining Darkness Records, mely lépések eredményeként ez év februárjában végre (CD-formátumban is) napvilágot láthatott a zenekar bemutatkozó anyaga.

Már az elsőként felhangzó Critical Mass-ben is kapunk két remek riffet és gitárdallamot. A The Immortal Generation „refrénjében” Hiltunen a gyorsan pörgő, emelkedő riffelésre énekel rá egy hasonlóan szaggatott témát. Az Intelligence Explosion főleg egy tetszetős gitár-dallammenetről marad emlékezetes, a Cannibal vérpezsdítő riffeléssel nyit, és tulajdonképpen a többi nótáról is elmondható, hogy hallunk bennük valamilyen ötletes témát, virtuóz szólót, rövid, ám fogós dallamot.

A „progresszivitás” mindenekelőtt a dalok hosszában mutatkozik meg, ami persze az egy nótán belüli témahalmozást, a gyakori tempóváltásokat is lehetővé teszi. Három szerzemény is eléri/meghaladja a nyolcperces játékidőt, ám ez nem minden esetben párosul vibráló izgalmakkal. A muzsikusok magas szintű játéktudásához kétség sem férhet, ugyanakkor az értékes építőelemekből csak ritkán áll össze egy magasabb minőség. Ha csak úgy beletekerünk a dalokba, könnyen lehet olyan érzésünk, mintha egy szűk órás virgabemutató részesei lennénk, mintha végig ugyanaz a szám szólna, a daloknak ugyanis a legritkább esetben van saját karakterük.

Akad viszont egy szám az albumon, amelyről elmondható, hogy már csak ezért a szerzeményért megérte elkészíteni az anyagot. Ez pedig a csaknem kilencperces címadó, aminek egyes hosszabb részeit hallgatva olyan érzésem van, mintha instrumentális szerzemény lenne (pedig nem az). A belassuló, ellágyuló középrésznél akár a Dream Theater is eszünkbe juthat, majd jön az extázis, amikor is az egyes szólók apró tekerésekkel váltanak át egymásba. Az album e koronaékszerében a dallamosság és a dinamika arányát is nagyon jól sikerült eltalálni.

Szórakoztató 54 perccel ajándékoz meg az Empyrean, azt viszont túlzásnak érzem, amit szintén egy kritikában írtak a csapatról, hogy teljesen új szintre emelték a műfajt. Annyira nem egyedi vagy újszerű, amit csinálnak, egyszerűen csak olyan, mint a fent említett kortárs thrash csapatok muzsikája. Nagyon az én zeném, amit viszont hiányolok belőle, az a nóták egymással összetéveszthetetlen, egyedi színe, arculata. Bemutatkozásnak viszont tökéletes anyag; joggal reménykedhetünk benne, hogy az uppsalai négyeknek következő alkalommal ennél is nagyobbat sikerül gurítaniuk.