A végén kezdem: örülnék neki, ha valami ilyen lenne a Danzig következő albuma. Ezzel nagyjából be is lőttem, milyen vonalon mozognak jelen cikkem főszereplői, a holdfényimádó zombik. Az énekhang sok helyen a megtévesztésig hasonlít arra, amit Glenn bátyó lemezein hallunk, akárcsak a harapós, itt-ott gépies riffek és nyikorgó gitárhangok. A különbség talán annyi, hogy a kentuckyi kvartett valamivel szellősebb, dallamosabb muzsikát játszik és a szólók is klasszikusabbak: hosszabban, tisztábban, ízesebben szólnak. Plusz nálam még egy zenekar neve kívánkozik ide: a finn Rocking Corpses-é, akiknek idei lemezén hasonló hangulatú, szellemiségű muzsikát hallhatunk.
A csapat nevét viselő album a zombik bemutatkozó alkotása, ezen túl azonban vajmi keveset lehet tudni róluk. Én véletlenül futottam beléjük, és a honlapjukon is csupán egybekezdésnyi infót árulnak el magukról. Fő zenei hatásaikként a Led Zeppelint, a Van Halent, Johnny Cash-t és Elvis Presley-t nevezik meg, azt viszont egy fórumon olvastam, hogy a MZ állítólag keresztény rockzenekar, amire egyes számcímekből (Brother Cain, Babylon, O’lord) és dalszövegekből következtethetünk. A csapat három tagja – Anthony Bowling gitáros, John Warren énekes és Steve Curtsinger bőgős – évek óta játszik együtt, Greg Unthank dobos viszont csupán az utóbbi időben csatlakozott hozzájuk.
Érdekes, az albumot nyitó, diszkrét bólogatásra késztető Step in the Fire-ban nem kevés grunge-os, konkrétan Alice in Chains-es ízt is érzek. A Whiskey Water-re a countrys hangszerelés (bottleneck technika, szájharmonika) nyomja rá a bélyegét, Warren hangszíne és hajlításai („so deep down in the ground”) pedig egy pillanatra a The Doors néhai frontembere, Jim Morrison szellemét idézik meg, azonban ordító üzemmódban a frontember már ismét Glenn orgánumát hozza. Az I Am Alive még az a nóta, ami erősen hajaz a nagy előd zenei világára, a Babylonban és az albumot záró Death in a Bottle-ben pedig a két alapíz (Danzig és AIC) keveredik.
Persze egyedi megoldásokat és egyéb hatásokat is hallunk, amelyek nem illeszkednek az általam eddig felrajzolt sablonba: ilyen a Brother Cain-t felvezető Beatles-es/Saigon Kick-es dallam, a Babylon elején felhangzó, már-már neoklasszikus gitárfutamok vagy a Death in a Bottle dark popos, úúú-zós énekdallamai. És persze az olyan fogós sorokat (számcímeket) is jólesik együtt hajtogatni az énekessel, mint a „Snake snake rattlesnake” vagy a „Devil devil / devil devil hey!”. 🙂
Ha kedvencet kell megneveznem az albumról, nálam egyértelműen a lírai Sabrina a befutó. Warrennek itt végre nem danziges a hangja, viszont hangulatilag ez a nóta is passzolna a Lodiból származó legenda repertoárjába. A Feeling the Void és az O’lord is érzelmes nóta, de más értelemben: ezekből a dalokból érződik ki a leginkább a white metalos szellemiség („I wanna know / there’s a heaven … God by side / faith is to believe” vagy „Down on my knees / O’lord can you help me?”) – ha egyáltalán igaz rájuk ez a kijelentés.
Ahogy a Rocking Corpses idei albumával, úgy ezzel a lemezzel sem tudok betelni, ami azt jelzi, hogy valamire nagyon ráéreztek a kentuckyi zombik. Jó ez a vonal, ám egy kicsit több egyéni hanggal még nagyobb respektre tehetnének szert.
Leave a Reply