Avagy a sorsfordító Black album. Megjelenésekor egyértelműen James Hetfieldék voltak a kedvenc zenekarom, a lemez azonban nem biztos, hogy ott van az öt kedvenc Metallica korongom között. A csapat ezzel az alkotással, pontosabban ennek egyes dalaival tört be a mainstream-be, vált hosszú időre a világ első számú metal zenekarává, ugyanakkor ez az irány – a Load és a Reload albumokkal mint folytatással – zsákutcába vezetett, így az új évezredben gyakorlatilag újra kellett indítaniuk a karrierjüket.
Szerkesztőségünk legtöbb tagjára, így rám is igaz, hogy olyan albumokról írunk jubileumi megemlékezést, amelyek érzelmileg is közel állnak hozzánk, amelyekhez valamilyen személyes élmény fűz. Ez Lars Ulrichék ötödik nagylemezéről is elmondható. Akik 1991/92-ben a Dunaújváros melletti Baracson jártak általánosba (van itt esetleg közülük valaki?), emlékezhetnek az iskolarádió nagyszünetben felhangzó, indulószerű szignáljára, ami nem volt más, mint a Metallica The Struggle Within-jének bevezetője. Egyik akkori naplóm hátuljába az „And the road becomes my bride” és a „Where I lay my head is home” sorokat írtam fel (Wherever I May Roam); akkor már végleg elszakadtam a családi háztól és javában autóstoppoltam, először csak Magyarországon, majd pedig Európa-szerte. Ahogy arra is emlékszem, hogy 1992 májusában, a Guns N’ Roses-re várva, a Népstadion gyepének embertengerében – poénból – a Nothing Else Matters-re lassúztunk egy lánnyal. Amikor pedig Benjoe-val sok év kihagyás után újra találkoztunk Budapesten, az azóta már megszűnt, Bezerédj utcai Teke söröző wurlitzerén elsőként a Sad but True-t döngettük meg. Ma is ez a kedvenc dalom a lemezről.
Ugyanakkor mindig is rühelltem, ha egy nótát, ami akár a kedvencem is lehetne, felkap a média, a közönség, és annyi ismétlik, hogy az már taszítóvá válik számomra. Ez történt az Enter Sandman-nel és a Nothing Else Matters-szel is. Ez már akkor sem tetszett, és még ma is képtelen vagyok meghallgatni ezeket a dalokat. Ugyanakkor nem tudom, van-e még egy olyan Metallica nóta, amelynek annyi átirata született volna, mint a Nothing Else…-nek. Megismerhettük gregoriánként, műsorára tűzte Shakira, Miley Cyrus, bendzsóra hangszerelve a Steve’N’Seagulls, a Godsmack, a hegedűvirtuóz David Garrett, tribute albumon a Die Krupps és Doro, legutóbb pedig a lengyel női népzenei kórus, a Tulia adott a dalnak új ízt.
Máig felemás érzéseim vannak ezzel az anyaggal kapcsolatban. Nagy kedvencem a The Unforgiven, bírom, ahogy a West Side Story America című dalának főmotívumát beépítve, annak dallamából ritmust kreálva beindul a Don’t Tread on Me. Zseniálisan löki be a basszus a The God That Failed-et, és szeretem a My Friend of Misery síró gitárját is (érdekes, ez a nóta is bőgőhangokkal indul), ami mintegy ikertestvére a Death Angel A Room with a View című dala szólójának. (A Wherever I May Roam keleties felvezetése pedig ugye az Artillery 7:00 from Tashkent-jének kistesója… 🙂 ) A The Struggle Within verze-részeit nem érzem telitalálatnak, a már említett nyitás viszont rendkívül hangulatos, a gitárszóló utáni riffelés pedig zseniálisan egyszerű és hatásos!
Ugyanakkor semmi késztetést nem érzek arra, hogy meghallgassak olyan dalokat, mint a Holier than Thou, a Through the Never vagy az Of Wolf and Man (persze lehet, hogy csak arról van szó, anno túl sokat pörgött nálam az anyag). Vagyis a lemeznek majdnem a felét negligálom, és később a Load/Reload albumokkal is ugyanígy voltam.
A borítóról szólva, amikor egy zenekar egy ilyen semmitmondó grafikával áll elő, akkor vagy azt szeretné, hogy a dalok beszéljenek a képek helyett vagy semmilyen vizuális koncepciója nincs, nem tudja képpé transzformálni a nótákban megjelenő üzeneteket. Nem tudom, ez esetben melyik áll fenn, de a 91-es cover biztos, hogy nem tartozik a legütősebb Metallica-borítók közé.
Minden általam említett – abszolút szubjektív – negatívum ellenére az ötödik lemez sorsfordító volt a Metallica életében és egy kicsit talán a heavy metal történetében is. A csapatot az egekbe emelte (máig ez a legsikeresebb albumuk), nem kis részben ennek köszönhetően jutottak el oda, ahol – presztízs és anyagiak tekintetében – ma tartanak, másrészt a kemény műfajt is elfogadottabbá tette az átlag zenehallgató közönség számára.
A Metallica ezzel az albummal a „világörökség” részévé vált, viszont ami sok mindenkié, az igazán senkié; én ezzel a lemezzel kezdtem el távolodni a csapattól, amely személyes favoritomból hirtelen mindenki kedvencévé vált. Magát a Fekete Albumot pedig szinte egyáltalán nem hallgatom – talán pont az említett „nemszeretem” nóták miatt. Hamarabb kerül elő nálam a St. Anger, a Death Magnetic, de még a Load is, miközben lehet, hogy másnak ez a legnagyobb kedvence Hetfieldéktől…
Egyetértek, úgy is ismerem az album minden dalát hogy nekem meg sincs ez a lemez pfff.
Na de ott a Load és Reload, és ha kidobjuk az alteres fos számokat, egy két tingli-tangli balladácskát és a megmaradt számokat megfelelő sorrendbe rakjuk tádááám: lett egy sokkal tökösebb albumunk mint ez. Én így neveztem el: Preload -)
A Load-Reload-dal kapcsolatban abszolút egyetértek: a két lemezen együttesen éppen egyalbumnyi ütős nóta van.
Zeneileg ez a Metallica utolsó jó és klasszikus lemeze. Ezt még akkor is elismerem, hanem ez már nem jön be annyira mint az első 4 albumuk.
Alapvetően nem a stílusváltásukkal van a baj, hanem a zenei tudásuk félretevésével. Akik olyan lemezeket írtak mint a Ride, Master, Justice azoktól utána már ez a mérce zeneileg. A fekete album más volt stílusilag, de zeneileg a mércét megütötte. Viszont a Load, Reload, St Anger és az utsó 2 lemez már meg sem ütötte a mércét. Még akkor sem, ha stílusilag visszaknyarodtak az utsó 2 lemezen a régi stílusukhoz, de ezekből már hiányzik valami amit nehéz szavakba önteni.
Viszont függetlenül a lemeizeiktől, a koncertjeikkel a mai napig hatalmas teltházas sikereket aratnak. És hozzáteszem, hogy az ezredfordulókor nagyon mérges voltam rájuk, amikor az ingyenes letöltéseket ellenezték, de aztán később jó időzítéssel pont ők álltak az ingyenes letöltések élére, amikor a koncertfelvételeiket ingyen hozzáférhetővé tették.
És ez jót tett nekik is, meg a zenei biznisznek is, hiszen nem az lette, amitől stúdiófejesek féltek, hogy ezek után ki megy majd koncertekre jegyet venni, hanem pont ellenkezőleg: a Metallica eljutott egy csomó olyan emberhez az ingyenes letöltésekkel, akik egyébként soha nem ismerték volna meg a zenekart. De hallva a koncertfelvételek tüzét, lelkesedését, erejét azt mondták élőben is meg akarják nézni ezt a zenekart, élőben is részesei akarnak lenni ennek az energiabomba show-nak.