Mike Howe ez év július 27-én bekövetkezett halála minden valószínűség szerint a Metal Church karrierjének végét jelenti. Sajnálatos ebbe belegondolni, különösen annak fényében, hogy az énekes augusztus 21-én lett volna 56 esztendős, másrészt pedig, hogy mind a XI, mind a Damned If You Do erősre sikerült, így feltételezésem szerint további jó anyagokkal rukkoltak volna még elő. Sajnos ez már nem lesz így.
Az amerikai power metal vonal egyik meghatározó és a stílusra jelentős hatást gyakorló zenekarának pályafutása amúgy meglehetősen érdekesen indult. Az együttest 1980-ban, San Franciscóban Kurdt Vanderhoof gitáros és mások hívták életre. Az Anvil Chorus – The Church of Metal név használatát vették fontolóra, de végül a Metal Church mellett tették le a voksukat. „Mások” alatt olyan zenészek értendők, akik később további Bay Area-i csapatokban tűntek fel, ebbe azonban azért nem megyek bele, mert tényleg nagyon kacifántos a sztori. Legyen elég annyi, hogy a korai időkben, néhány alkalommal Lars Ulrich is próbált velük.
1981-ben, Red Skies demójuk rögzítését követően (a csapatot ekkoriban Kurdt Vanderhoof és Rick „Chief” Condrin /R.I.P./ gitárosok, Aaron Zimpel /R.I.P./ dobos és Steve Hott basszusgitáros alkotta) gyorsan feloszlottak, majd Kurdt Vanderhoof visszaköltözött szülővárosába, Aberdeenbe (Washington) és Craig Wells gitárossal, Duke Erickson basszusgitárossal, valamint Tom Weber dobossal megalapította a Shrapnelt. Ez a felállás készítette el az instrumentális Hitman demót 1982-ben. Rövidre vágva a folytatást, Tom Webert Kirk Arrington váltotta, majd némi sikertelen énekeskeresés után – még 1982-ben – megtalálták David Wayne-t (R.I.P.), így ez a felállás jegyezte a Four Hymns demót (a Demo 1983-on Tom Weber és Kirk Arrington egyaránt játszott).
1983-ban döntötték el, hogy Shrapnelről Metal Church-re változtatják a nevüket, és adták ki egy évvel később saját finanszírozásban készült (Ground Zero Records) debütáló alkotásukat. A korong sikere vezetett oda, hogy az Elektra Records szerződtette őket, és 1986. október 6-án immár a kiadó égisze alatt látott napvilágot a The Dark. Az album munkálatai a Seattle-i Studio X-ben zajlottak Mark Dodson produceri felügyelete alatt, egyben a keverésért is ő volt a felelős, míg a maszterizálásra a Sterling Soundban (New York) került sor.
Ha a korai Metal Church-ről van szó, nálam egyértelműen ez a lemez viszi el a pálmát. Azzal kezdem, hogy a cím a Metallicára vonatkozik, jelesül a The Darkot Cliff Burton emlékének ajánlották, aki kilenc nappal a lemez megjelenése előtt vesztette életét. Amennyiben egy művet a hibátlan jelzővel illethetünk, akkor ez mindenképpen az. A dalok a műfaji stílusjegyek szem előtt tartásával, a változatosságra való törekvés jegyében íródtak, a címnek megfelelően sötét, hátborzongató atmoszférába ágyazva.
Kirk Arrington rövid pörgetésével és ezt követően Craig Wells, illetve Kurdt Vanderhoof gőzmozdonyként húzó riffjeivel indul az anyag a Ton of Bricks-szel. Középtempóban haladó, Duke Erickson és Kirk Arrington masszív ritmusjátékát felvonultató darab, remek dallamokkal, harmóniákkal fűszerezve. Hasonló a folytatás is, a Start the Fire, míg a fogós melódiákkal, refrénnel felvértezett Method to Your Madness kvázi slágerként aposztrofálandó. Ezek után az akusztikus témákkal kezdődő, Watch the Children Pray egy nagy ívű, epikus megközelítésű, drámai hatású felvétel, egyben ezt a nótát klipesítették meg. Alapvetően a középtempók dominanciájával szembesülünk, ugyanakkor a gyorsabb, súlyosabb, thrash-be hajló részekre sem mondanak nemet, ahogyan azt a lendületes Over My Dead Body, a Psycho, illetve a Line of Death kiválóan illusztrálják. Kísérteties hangulattal bír a Burial at Sea, amelynek címe azért érdekes (netán véletlen egybeesés?), mert a St. Vitus első albumán, illetve a Darkness Death Squad-ján is szerepelt egy-egy nóta hasonló címmel. A záró Western Alliance gépies (futurusztikus) megközelítése pedig a Defenders of Faith korszakos Judas Priest-et (egészen pontosan a Freewheel Burning-et) juttatta eszembe.
Mindvégig roppant súlyosak a riffek, megállás nélkül „duruzsolnak” Erickson futamai (megítélésem szerint az egyik legalulértékeltebb basszusgitáros, ahogy Kirk Arrington sem kapta meg az őt teljesen jogosan megillető elismerést), tehát a hangzás nagyon penge lett. Sőt, azt is ki merem jelenteni, hogy David Wayne élete legjobb teljesítményét nyújtotta ezen a lemezen, akit minden idők legjobb frontemberei közé sorolok. A szövegeket, a koncepciót illetően komor tematikát „feszegetnek”: a frontember merényletről, halálról, harcról, rituálékról és a természetfölöttiről énekel. A Line of Death például a Sidra-öbölbeli líbiai ellenségeskedéseken alapul, míg a címadó szerzemény azt meséli el, hogy a főszereplő megpróbál túlélni egy éjszakát egy elhagyott házban, miközben egy gonosz, démoni entitás üldözi és megpróbálja őt a pokolba rángatni.
A lemezt a Metallica Damage Inc. turnéjának keretein belül (1986 őszén/telén, nyitóbandaként az Anthrax is fellépett) népszerűsítették, de a Megadeth és King Diamond előtt is felléptek. Az anyag kritikai fogadtatásáról annyit, hogy 1987. január 24-én a Billboard 200-as listájának 92. pozíciójáig jutott, a Ton of Bricks a Charlie Sheen főszereplésével készült No Man’s Land című film nyitódalaként tűnt fel, míg Scott Ian azt nyilatkozta, hogy Mark Dodsont a The Dark-on nyújtott teljesítménye alapján kérték fel arra, hogy a State of Euphoria felvételei alkalmával velük dolgozzon.
Nem a Metal Church az egyetlen zenekar, amely komoly tragédiákat szenvedett el fennállása során, de borzalmas abba belegondolni, hogy két karizmatikus énekesüket veszítették el, ráadásul nagyon fiatalon. Ahogy fentebb, a bevezetésben említettem, szerintem Mike Howe halála a Fémtemplom összeomlását eredményezi, mert ahogy David Wayne, úgy Mike Howe távozása is pótolhatatlan veszteség, utóbbi frontember betöltetlen űrt hagyott maga után.
Válasz írása