A Kaszás idén sem kíméli a heavy metal világát, alaposan tizedeli annak résztvevőit. Ami engem illet, ebben az esztendőben eddig Lars-Göran Petrov és Mike Howe elvesztése volt a legfájdalmasabb esemény. Míg előbbinél sajnos előre borítékolható volt a bekövetkezett tragédia, utóbbi halála derült égből villámcsapásként ért (ráadásul Joey Jordison is ugyanaznap, július 26-án vesztette életét). Ezt az írásomat neki, a Metal Church frontemberének szentelem.
Michael Howe 1965. augusztus 21-én, a Michigan állambeli Taylorban született. Énekesi karrierjét egy detroiti zenekarban, a Hellionban kezdte, amelyet, miután Los Angelesbe költöztek, Snairre neveztek át. Ennek roppant prózai oka volt, a formációt ugyanis három testvér, Chris Snair basszusgitáros, Mike Snair dobos és Ernie Snair gitárossal hívta életre Howe-val. A heavy/thrash metal/punk rockként bekategorizált banda azért költözött az Angyalok Városába, hogy megcsinálja a szerencséjét, felhívja magára a figyelmet. Ez a törekvésük végül nem jött össze, mert 1988-as demójuk megjelenése után Howe – Julian Mendezt váltva – a Hereticbe igazolt át. (A Snair pedig a Num Records gondozásában, 1990-ben napvilágot látott Stay Home-ot és egy 1992-es demót követően beleállt a földbe.)
Nem árt azonban pár szóban megemlékezni a Hereticről, amelyet 1985-ben Brian Korban és Rick Halpin gitárosok, Rick Merrick dobos, Scott Patton basszusgitáros, illetve Michael „Mike Towers” Torres énekes (ex-Court Marshall, ex-Vermin, később Abattoir, Alex Masi, Ashes II Ashes stb.) alapított. Az addigra már alaposan túltelített és zeneileg teljesen megosztott Los Angeles-i színtéren viszonylagos hendikeppel indultak, hiszen például a Dark Angel, a Slayer, az Armored Saint, az Abattoir és a Savage Grace is bőven túl volt bemutatkozó lemeze kiadásán, tehát mind a muzsikát, mind a minőséget illetően fel volt adva a lecke az együttesnek.
Ahogy a város bandáinak többsége, úgy a Heretic is a Metal Massacre válogatáson (Vol. VII.) kapta meg a bizonyítási lehetőséget, mégpedig Impulse című tételével, viszont 1986-os Torture Know No Boundaries EP-jükre jelentősen módosult a felállás: Rick Halpint Bobby Marquez, Scott Pattont Dennis O’ Hara, míg Mike Towerst Julian Mendez váltotta. Egyben újabb kompilációs lehetőséghez jutottak, mivel a Whitechapel a The Best of Metal Blade Vol. 2-re (1987) került fel, illetve ez idő tájt több, „szülővárosi” csapattal is lehetőségük volt fellépni, bekapcsolódva ezzel a helyi klubéletbe. Miután a zenekar elégedetlen volt Mendez hangjával, Mike Howe került a helyére, minden feltételezés szerint a Snair demón nyújtott teljesítménye alapján, és így mutatkozhatott be a nagyközönség előtt a Breaking Point-on.
A korong felvételeire a Track Recordban és a Pacific Soundban került sor, a maszterizálás a Capitol Masteringben zajlott, az anyag producerei pedig Kurdt Vanderhoof, illetve Bill Metoyer voltak (utóbbi egyben hangmérnökként is közreműködött). Az albumot Julian Mendeznek, illetve „Rene emlékének” ajánlották. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ez a briliáns anyag miért csak a kultikus kedvencek státuszáig jutott, miért nem lett olyan hivatkozási alap, mint az első két Metal Church album, a Warning of Danger (Omen), az Ample Destruction (Jag Panzer), a Digital Dictator (Vicious Rumors), vagy a March of the Saint (Armored Saint), amikor pedig az időzítés teljesen rendben volt.
Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Mike Howe ezen az albumon hallható produkciója alapján robbant be a köztudatba, és csábította el őt Kurdt Vanderhoof a Metal Churchbe, ami végül a Heretic feloszlásához vezetett. (Abba nem megyek bele, a Heretic hangszereseiből és David Wayne csatlakozásával hogyan jött létre a Reverend.) Kurdt Vanderhoof viszont nem a véletlennek köszönhette pozícióját. Dennis O’ Hara: „Azt hiszem a menedzserünk, Ron Lafite ötlete volt, hogy Kurdt producerje a lemezt és hogy az milyen formában öltsön testet. Határozottan állítom, hogy sokkal inkább Bill Metoyer felügyelte a munkát, mint Kurdt Vanderhoof. Utóbbi semmit nem tett hozzá a produceri munkához. Úgy vélem, egy lemez elkészítése során az egyik legfontosabb pozíció a hangmérnöké.”
Rick Merrick véleménye merőben más: „Korábban sohasem dolgoztunk producerrel, és Kurdtnek valóban volt néhány remek ötlete, amelyekre magunktól nem gondoltunk volna. Remek tapasztalatszerzés is volt a közös munka.” Brian Korban gondolatai szintén negatív kontextusba helyezik Kurdt szerepét: „A menedzserünk ötlete volt, és utólag belegondolva, kudarcra voltunk ítélve. Ráadásul a Howe-os demó végül a Metal Church-höz került.”
Noha mind Mike Howe-t, mind a Metal Church-öt a Blessing in Disguise-zal fedeztem fel és kedveltem meg, megemlékezés gyanánt azért erre a lemezre esett a választásom, mert bár kultikus mestermű, nem hiszem, hogy olyan sokan ismerik az anyagot. A Breaking Point egy az egyben kimeríti a US power metal fogalmát, gyakorlatilag nem lehet fogást találni rajta. A dalszerzés folyamata, megközelítése jelentősen eltért az EP-n hallottakétól. Rick Merrick: „Dennis jobban belefolyt a dalszerzésbe, a zenei rendezésbe. Mindnyájunkra emlékszem, ahogy a próbateremben a dalokon dolgozunk.” Dennis O’ Hara: „Szerzőként kész nótákat adtunk a bandának. Az Enemy Within-t és a Shifting Fire-t például én írtam.” Mindezeknek teljesen ellentmond Brian Korban véleménye: „Azok a dalok az én szerzeményeim voltak. Akkoriban a metal különböző irányzatokból olvadt össze, és én ezeket a hatásokat emeltem be a zenénkbe.”
Teljes mértékben egyetértek a gitárossal: egy változatos, gyilkos darabokat felvonultató album született. Rögtön feltűnik, hogy a gitárok mellett Dennis O’ Hara megállás nélkül dohogó futamai is markáns szerephez jutnak, ami nem meglepő, hiszen – ahogy arra Rick Merrick is utalt – neki is döntő érdemei voltak az anyag megírásában. A végeredmény valahol a korai Armored Saint-re hajaz, és megítélésem szerint Mike hangja közel áll John Bush orgánumához. A baljós intróval felvértezett, nyitó Heretic és a Let ’em Bleed képviselik a gyors, zakatolós témákkal átszőtt thrash/speed oldalt, míg a többi szerzemény a középtempós tartományban mozog, de azokat is változatosan tálalják. Ennek alátámasztására szolgálnak a The Circle színesítő akusztikus részei, a kimérten haladó Time Runs Short és az instrumentális Pale Shelter, míg a záró, hétperces The Search egy drámai hatású, epikus, lírai pillanatokat is tartalmazó nóta. Ma már teljesen mindegy, hogy ki vállalta a munka oroszlánrészét a felvételeknél, a lényeg, hogy telten, erősen, vastagon szól a lemez.
Az viszont komoly súrlódásokhoz vezetett, hogy az album megjelenését követően Mike Howe azonnal dobbantott. Dennis O’ Hara: „Utólag visszatekintve úgy tűnik, hogy Kurdt és Mike mindent előre kitalált. Előbbi a lemez producerelésével akart pénzt szerezni, és egyben egy gyilkos demót készített a Metal Church-nek, amin megbizonyosodhatott Howe tehetségéről, aki azonnal kilépett, miután a felvételek befejeződtek. Még mielőtt a lemez megjelent volna, ő már Seattle-ben volt. Nem emlékszem, hogy adtunk volna koncertet az albumot népszerűsítendő.” Brian Korban: „A lehetőség, hogy lemezt készíthetünk, teljesen elvakított bennünket. Mike még játszott velünk néhány bulit, de biztos vagyok benne, hogy már akkor tudta, hogy elhagy bennünket.”
Mint kiderült, az énekes önkezével vetett véget életének, a Humboldt megyei seriff hivatala szerint felakasztotta magát a kaliforniai Eurekában található otthonában, és már halott volt, amikor rátaláltak a kihívott rendőrök. Szintén hivatalos források szerint az esetben semmiféle drog vagy alkohol nem játszott szerepet. Bármilyen okok is vezettek a tragédiához, biztos, hogy a metal színtér egy újabb komoly veszteséget könyvelhetett el az énekes távozásával. Isten nyugosztaljon, Mike Howe, feledhetetlen pályafutást hagytál magad mögött!
Leave a Reply