Két évvel ezelőtt az Asomvel kapcsán már kifejtettem (itt), mit jelent az, ha egy mai banda egy abszolút megkerülhetetlen, a heavy metal zene történetébe bevonult, a színtér kialakulására óriási hatást gyakorolt zenekar munkásságát tartja önmaga számára etalonnak. Esetükben ez annyit jelent, hogy az örök példa számukra a Motörhead. Nincs ez másképp a Heavy Sentence esetében sem, annyi különbséggel, hogy ők azért bátran nyúlnak a klasszikus N.W.O.B.H.M. világához, azaz Lemmyék befolyása csak részben érvényesül muzsikájukban.
Az együttest 2017-ben, Manchesterben alakította meg Tim Horrocks és Gareth „Gaz/G.A.H.” Howells, még ugyanabban az esztendőben ők ketten követték el a Protector/Darkest Hour 7” EP-t is (Tim – gitár/dob, Gaz –ének leosztásban). 2018-as, újabb 7” EP-jüket, az Edge of the Knife/Heavy Vengeance-t viszont már kvintettként jelentették meg, lévén a fent nevezettekhez Bryan Suddaby dobos, Mike Robert Woods gitáros (R.I.P.), illetve Edward Troup basszusgitáros csatlakoztak. Ezek a kiadványok aztán, mintegy „gyűjteményként” 2019-ben, kazettán láttak napvilágot, majd idén május 28-án bemutatkozó anyagukkal is előrukkoltak.
Gaz: „Az album készítése során sok mindent átéltünk, de az eredményeket hallva tudtuk, hogy igazságot szolgáltattunk neki. A felvétel zökkenőmentes volt, mivel jól felkészültek voltunk és Atko (aki rögzítette) nagyszerű munkát végzett, és valóban a legjobbat hozta ki belőlünk. Tíz tiszta heavy metal, rock ’n’ roll nóta volt a cél, amit kitűztünk magunk elé.”
A hallottak függvényében, a végeredményt ismerve nem tudok vitába szállni mondataival. Miután Mike tragikusan fiatalon bekövetkezett halálával a másodgitáros posztja megüresedett, a helyére Jack MacMichael került. Nagyjából 80% korai Iron Maiden plusz 20% Motörhead keverékként definiálható a muzsika, szépen kiemelve, hangsúlyozva mindkettő egyértelmű hatását. Előbbire a markáns basszusgitár, az ikergitárok (pl. Medusa, Age of Fire, Edge of the Knife, vagy az enyhén epikus Heavy Sentence), utóbbira pedig Gaz hangja, illetve az On the Run és a Broken Hearts szolgálnak például. Sebességüket tekintve a dalok a középtempós, közepesen gyors, gyors tartományokban mozognak, lassú részekkel még csak véletlenül sem találkozunk, mellőzik a lírai pillanatokat, egy egységesen, kiegyenlítetten erős, dinamikus korong lett a végeredmény, remek dallamokkal, fülbemászó refrénekkel megspékelve. Ugyanakkor hibátlan teljesítményről a Possession miatt nem tudok beszámolni, ez a tétel véleményem szerint a legsápadtabb, még akkor is, ha gyors, speed részekkel fűszerezik. Mellettük szól viszont a hangzás, amelyre egy szavunk sem lehet, telten, erősen szólal meg az anyag.
Összegezve a leírtakat, pompás albumot készített a brit csapat, hűen ápolva, tiszteletben tartva a 40-42 esztendős hagyományokat. Kizárólag ajánlani tudom.
Leave a Reply