Három új albumról röviden (Powerwolf, Scarecrow, Anesthesia)

A közelmúltban több olyan anyag is napvilágot látott, amelyekről szívesen véleményt formálnék, viszont nem szánnék rájuk külön cikket. Ezeket gyűjtöttem most egy csokorba. Valamennyi idei alkotás, és bár műfajukat tekintve eltérő zenei vonalat képviselnek, mindegyiket csak ajánlani tudom nektek.

Powerwolf: Call of the Wild

A kiszámíthatóság bizonyos helyzetekben pozitívum, máskor viszont az unalmassá válás kockázatát hordozza magában. Számos pályatársához hasonlóan a német Powerwolf is hosszú évek óta ugyanazon a nyomvonalon halad, gondoljunk csak Attila Dorn (eredeti nevén Karsten Brill) jellegzetes orgánumára, a csapat stílusára, dalainak hangzására és vérfarkasos-vallásos tematikájára. Most is ugyanazt a szintitémákkal díszített power metalt halljuk tőlük, amit eddig, így ha valaki megkérdezi tőlem, hogy milyen az új Powerwolf, nagy biztonsággal mondhatom azt, hogy olyan, mint a korábbi lemezek.

Csakhogy, és itt jön a személyes rész, mivel a csapat muzsikájával csupán az elmúlt időszakban, visszamenőleg ismerkedtem meg, a Call of the Wild az első olyan anyaguk, amelynek vártam a megjelenését, és amelyet „valós időben”, frissen kiadványként tettem magamévá. Márpedig így érzelmileg is felértékelődött, „az én zenémmé” vált a lemez, amelyről bátran kijelenthetem, hogy ez év júliusában a saarbrückeni farkasok eddigi legjobb alkotása látott napvilágot.

Az első három szám egyetlen nagy lendület, szinte szusszanásnyi szünet nélkül, majd jön a Varcolac menetelése, az Alive or Undead himnusza, a Blood for Blood (Faoladh) harci indulója, a német nyelven előadott Glaubenskraft… és így tovább. Persze hallottunk már ilyet, jómagam az utóbbi időben egy kicsit még túl is adagoltam magam Powerwolffal, és mégis: az új dalok üde, friss hangokként keringenek bennem, a Call of the Wild pedig a fentiek fényében nem lehet más, mint egy, a maga műfajában maximális pontszámot érdemlő alkotás.

*

Scarecrow: Splatterpunk

Az Inverse Recordsnak köszönhetem, hogy megismerkedhettem ezzel a finn horror/metal/punk csapattal. Amit tudni lehet róluk, hogy az ezredfordulón alakultak, azóta 11 EP-t és négy nagylemezt jelentettek meg (a mostani az ötödik). A korábbi felállásokról nincs infóm (nem kizárt, hogy összeszokott csapattal van dolgunk), jelenleg trióban muzsikálnak (Jack13 – ének, Ruho – gitár, Lima – dob), és mint a klipben látható, a zenéjükhöz illő külsőségekre is hangsúlyt fektetnek. 🙂 Az augusztus 6-án napvilágot látott Splatterpunk a zenekar első koncept albuma, amelynek témája a számcímekből (Mark of the Werewolf, Witchfuck, Skull of Antichrist stb.) könnyen kikövetkeztethető, az összefüggő történetre pedig az egytől négyig sorszámozott, újra és újra felbukkanó ZMB-s számcímek utalnak.

16 nóta hangzik el, amelyek közül csupán a záró Nocturnal Bird lépi túl a háromperces játékidőt, ilyen szempontból tehát (plusz a tempót és a refrének óóó-zós dallamosságát tekintve is) hamisítatlan punkkal van dolgunk, a hangzás viszont, ha nem is mázsás kőtömböket és óriási fogaskerekeket idézően, ám kellően vastag ahhoz, hogy a Scarecrow dalai a metal muzsikák mezőnyében is megállják a helyüket. Az ének jobbára thrash-es toroköblögetés vagy death-es hörgés, tisztább melódiákat a kórusokban hallhatunk. Üdítő ellenpéldaként a Don’t Worry, We Just Die és a ZMB4 refrénjét tudom felhozni. A kedvencem is ez utóbbi nóta, illetve a hasonlóan sokat mondó címmel ellátott ZMB1 (Night of the Living Dead).

Ha objektív akarnék lenni, erős négyesre értékelném a produkciót, ám az energiától feszülő, dallamos nóták lehetetlenné teszik az elfogulatlanságot. 🙂

*

Anesthesia: They Will Arrive

Az Encyclopaedia Metallum mintegy húsz Anesthesia (vagy Anestesia) nevű bandát tart számon a világ minden tájáról. Amelyikről ezek közül itt szó lesz, az az 1997-ben, Albuquerque-ben alakult thrash csapat, amely idén még csupán ötödik nagylemezének adott életet. Talán már névválasztásuk is sejteti, hogy annak idején komoly hatást gyakorolt rájuk a Metallica, ám szerencsére valamelyest sikerült eltávolodniuk a nagy előd zenei örökségétől. Leginkább a frontember, Jake Pacheco orgánuma, előadásmódja emlékeztet James Hetfield produkciójára; a riffelés valahogy nem olyan feszes, szikár, kristálytiszta, mint példaképeiknél, ami ez esetben kifejezetten jól jön. Időnként James-es, Kirk-ös gitárhangok is besiklanak az éterbe, de engem például csak onnantól kezdett zavarni a két csapat zenéje közötti hasonlóság, hogy annak a nyomait kerestem. 🙂

Az Anesthesia zenéje jólesően vaskos thrash, amelyben sikerült eltalálni a ritmusok és a dallamosság egészséges egyensúlyát. Elégedetten tudok bólogatni az olyan nótákra, mint a Dirt vagy a címadó – na, az utóbbi légiesen lebegő, elúszó énektémáit egyáltalán nem érzem metallicásnak. Sőt, egyes dalokban, a magasabb tónusú éneknél egyenesen Alice in Chains-es párhuzamokat vélek felfedezni. A németek zenéje inkább középtempós, sulykolósabb, vontatottabb annál, mint amit Larsék produkálnak. Legalábbis az anyag első felében. És talán éppen ez, hogy egy kicsit hülyén rakták sorba a szerzeményeket, teszi némileg egysíkúvá az anyagot: két-három nóta hasonlóan komótos középtempóban követi egymást, majd jön két gyorsabb tétel, és amikor a befejezéshez közeledve végre egy érzelmes, hangulatos téma is előkerül (Dragged Down), kiderül, hogy az csupán egy bő kétperces, instrumentális szösszenet.

A They Will Arrive kellemes hallgatnivaló, ám az igazi átütőerő, átlag felettiség – számomra – még hiányzik ebből a muzsikából. Egyszer talán az is összejön, én mindenesetre szurkolok nekik. Addig is, a mostani anyagot erős négyesre értékelem.

About Coly 1184 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*