Az első vonalas svéd death metal gyöngyszemek közül nekem ez az album a legnagyobb kedvencem. Úgy is mondhatnám, hogy nem tudok nélküle élni. HEHE! Minimum egyszer lepörög minden héten. Tépelődtem is, hogy írjak-e róla egyáltalán valamit, mert azon kívül, hogy az egyik legotrombább és legsúlyosabb cucc a történelemben, szinte nem is tudnék mást kinyögni. Arra is gondoltam, hogy nem írok ide, csupán csak annyit, hogy aki nem ismeri, az nagyon gyorsan felejtse el, hogy death metal rajongó, de ez nagyképű bunkóságnak tűnne. Na meg Coly is elővenné a korbácsot, hogy egy kicsit több információ megosztására ösztönözzön! HAHA!!!
De komolyra fordítva a szót, tényleg nem könnyű egy olyan lemezről írni, amelyről 30 év alatt és 330 helyen már mindent elmondtak. Ilyenkor az ember inkább az emlékeibe merül, és úgy próbál meg valamit összekaparni. Én tulajdonképpen a második albumukkal ismertem meg a svéd csapatot, ami szintén egy remek alkotás. Az Into the Grave csak később került a birtokomba, de rögtön beleszerettem. A zenéből áradó mocskos brutalitás, a megszokott fűrésztől sokkal, de sokkal sötétebb és teltebb hangzás azonnal a fő kedvencek polcára helyezte a másolt kazettát. Totál rájuk kattantam. Annyira, hogy amikor egy Grave klipben megláttam, hogy a gitáros csávónak egy kör alakú, nonfiguratív tetkó van a mellkasán, rögtön rohantam és én is csináltattam egyet! HEHEHE!! Az volt az első tetkóm, és mivel én terveztem meg magamnak, hát lett, amilyen lett!! HEHEHE!!
A Grave története még 1984-ben kezdődött olyan, nem túl hosszú életű csapatok révén, mint a Rising Power, a Destroyer, az Anguish és a Corpse. A Grave név 1988-tól használatos. A srácok nem vádolhatók szöszmötöléssel, ugyanis három év leforgása alatt kijött hat demójuk és két splitjük is. Itt jegyezném meg, hogy az 1989-ben megjelent, sorrendben harmadik demójukra, az Anatomia Corporis Humani-ra nem egy, mostanság alakult csapat hivatkozik, mint inspirációra. Azért ez nem semmi! Egy demót, mint fő hatást, nem sűrűn szoktak megnevezni. Aki kíváncsi, é rákeres, az rögtön meg fogja érteni, hogy miért van ez. Nem tudom, hogy 89-ben hogyan hozták össze ezt soundot, de az a négyszámos felvétel úgy szól, hogy az ember úgy érzi magát, mintha egy alagútfúróval végeznének rajta agyműtétet. Minden egyes szőrszálam vitustáncot jár örömében, amikor hallgatom.
A hírhedt Sunlight stúdióban, Tomas Skogsberg segédletével rögzített első album, az Into the Grave 1991. augusztus 1-jén jelent meg, és ráomlasztotta a földre az eget. Ez a négy srác valami olyasmit szabadított a világra, ami 30 év alatt megkerülhetetlen alapvetéssé nőtte ki magát. Ola Lindgren gitáros, Jörgen Sandström gitáros/énekes, Jonas Torndal basszusgitáros és Jens Paulsson dobos nélkülözött mindennemű technikázást, és összehozott egy fület simogatóan puritán és nagyon súlyos hangzású death metal lemezt. Mintha valami régi sírból törne fel az a bűzös massza, ami 11 dalon keresztül ömlik a hallgatóra, míg az ki nem leheli a lelkét vagy éppen a beleit. Ha az öreg csuhás szervizeltetné a kaszáját, de nem akarna elmaradni az ütemtervtől, akkor tutira ezt az albumot vinné helyette magával a melóba. 42 percen keresztül dübörög a halál, de olyan iszonyatos erejű hangzással, hogy le kell fékeznem a fotel kerekeit, különben kirepítene az erkélyen keresztül, és úgy csattannék szét a járdán, hogy az első díjat kapna a lakótelepi aszfaltrajzversenyen.
Attól függetlenül, hogy banda az egyszerűbb megoldásokkal olajozza meg a hullaszállító szekér kerekeit, igencsak változatos a temetési szertartás. Szó sincs eszeveszett, monoton vérontásról. Minden dalban van téma és sebességváltás dögivel. Nagyon jól vannak összerakva a nóták. A fiúk remek érzékkel megáldva teszik a dolgukat. Tudják, mikor kell éppen egy sejtelmes témával halálra ijeszteni az embert, vagy átmenni egy olyan őrületbe csalogató, villámgyorsaságú rohamba, ami úgy felspannolja a mélyen tisztelt hallgatót, hogy az vicsorgó pofával és csupasz ököllel kezd lyukat ütni a falba, csak hogy ki tudja szellőztetni a szobát, ami úgy bűzlik a hangfalakból áradó dögszagtól, hogy még a falon lógó képeken szereplő családtagok is stafétában okádnak. Jörgen hörgése hab a torkán. HAHAHA!! A csávó olyan mély bömböléssel nyomatja a szövegeket, mintha Godzilla szórakoztatná saját magát a tihanyi Visszhang-dombon. Jörgennek néha Ola is besegít, de ő sem a barátságos hangnem híve. HEHEHE!!
A Grave az egyik legkitartóbb és leghűségesebb együttes, akikkel összesodort a sors. Tulajdonképpen 1988 óta rendületlenül szolgálják a halált, s bár volt jó pár tagcsere, sosem adták fel a harcot. Az egyetlen ős-tag Ola Lindgren rendíthetetlenül vezeti a bandát és egy percre sem teszi le a sírásó lapátot…khhmm…akarom mondani a gitárt. Eddig 11 fullos albumuk jött ki és rengeteget koncerteznek is. Mivel a legutolsó lemezük még 2015-ben látott napvilágot, úgy gondolom, hogy készülőben van egy új alkotás, ami méltó lesz hozzájuk és megmutatja, hogy a Grave még mindig ereje teljében van. S ha netán akad olyan, aki még nem hallotta az Into the Grave-et, az sürgősen pótolja a mulasztást, mert ez az alkotás egy zseniális death metal cucc. Én még azt is bátran ki merem jelenteni, hogy stílusteremtő is, mert jó néhány ifjabb csapat van, akikre hatalmas hatással volt.
Először úgy terveztem, egy nótát sem emelek ki, hiszen az összes tízpontos, de ahogy itt dübörög, miközben irkálom a baromságaimat, csak megemlítek egyet, mert az maga a kibaszott OLD SCHOOL DEATH METAL!!!!! A dal címe Inhuman, és ahányszor csak hallom, a legszívesebben körbepogóznám a szobát, de félek, hogy így, öreg fejjel nem lenne jó vége. Így hát nem marad más megoldás, mint az, hogy kéjes pofával rávetem magam a művaginával felszerelt hangfalra!! HEHEHE!! GRAVE TILL GRAVE!!!
Leave a Reply