Számomra a frissen megismert zenék olyanok, mint egy kert vagy egy rét újonnan megjelenő növényei. Apró hajtásként még látszólag ugyanolyanok, kell néhány nap vagy hét (lemezek esetében hallgatás), hogy kiderüljön, melyikből lesz idővel büszke fa, gyümölcsét kínáló haszonnövény és melyikből irtandó gaz. Az új muzsikákról sem feltétlenül tudom elsőre megmondani, hogy szeretni fogom-e őket. Másodikra-harmadikra válnak hallhatóvá értékeik: a gyilkos riffek, a fogós dallamok, esetleg az erőteljes, ám dallamos ének, a fifikás basszusfutamok, a szokatlan ritmusok, vagy a szépen kidolgozott szólók és így tovább.
Nyilván kitaláljátok, a Godslave idei albumával is így közeledtünk egymáshoz, és idővel azt vettem észre, hogy megfogott, tetszik, hogy egyértelműen kiemelkedik az átlagból. Mivel nem kiadói postával érkezett, hanem a neten botlottam belé, sokáig azt sem tudtam, kik az elkövetők – leszámítva persze a csapat nevét. Nyilván sokan vannak, akik nálam bizalmasabb ismeretséget ápolnak a saarbrückeni kvintettel, hiszen ez már a hatodik nagylemezük, emellett pedig számos egyéb kiadványuk (EP-k, split albumok, koncertanyag, válogatás) is napvilágot látott.
A csapat elődje még az ezredfordulón alakult Slavery néven, ám annak a formációnak csupán egyetlen demót sikerült összehoznia. 2007-ben váltottak nevet, és a korábbi power/thrash-ből az utóbbira erősítettek rá. A jelenlegi felállásban két olyan muzsikust találunk (Thomas A. Pickard énekest és Bernhard Lorig ritmusgitárost), akik már a Slavery-nek is alapemberei voltak, és a Godslave valamennyi albumán szerepelnek. Tobias Huwig dobos 2010-ben csatlakozott hozzájuk, és csak az első nagylemezen nem játszik; a bőgős, Michael Koch 2015 óta a csapat tagja, Manuel Zewe szólógitáros pedig rá egy évre érkezett, és az idei neki is már a második anyaga, úgyhogy mondhatni, stabil, összeszokott felállás produktumát halljuk.
A csapat (ki tudja, mióta) szlogenje, öndefiníciója – „thrash metal with a positive attitude” – jól passzol a lemez címéhez. A pszichológia sokféle agressziót ismer, köztük annak egészséges formáját is, amire feltétlenül szükségünk van ahhoz, hogy szembeszálljunk az előttünk álló kihívásokkal vagy a minket ért támadással – ahelyett, hogy hagynánk, hogy az események irányítsanak bennünket. Nem tudom, hogy ezt nevezhetjük-e pozitív agressziónak, én utóbbit sokkal inkább el tudom képzelni például a kemény zenék vagy éppen a sport világában, amikor valaki úgy fitogtatja az erejét, esetleg a technikai tudását, hogy hörgés, vicsorgás helyett süt róla az önbizalom és mosoly ül az arcán. Vagy, amikor valaki egy nemes cél érdekében „vetemedik” erőszakra. Külön cikk témája lehetne, hogy a metalban ez a kettő vajon nem üti-e egymást, hiszen a dalok szövegvilágában az erőszak és a gonoszság sokszor kéz a kézben jár egymással, a muzsikus (vagy az általa megformált figura) nem ritkán ijesztőnek, félelmetesnek szeretne látszani a lemezborítón, a videóklipben vagy a színpadon.
Hol is tartottunk? Ja, a Godslave új albumánál. 🙂 A csapat zenéjét leggyakrabban a Kreator és a Sodom zajongásához hasonlítják („német thrash”), én azonban nem értek ezzel egyet. Az ének például jóval magasabb fekvésű és dallamosabb annál, mint amit akár Millétől, akár Angelrippertől megszokhattunk. A korábbi lemezeket ugyan nem ismerem, de a Positive Aggressive-en a banda kifejezetten Overkill-es muzsikát tol. A gyors témákra éppúgy igaz ez, mint a középtempós szerzeményekre, s minderre Pickard hangja és a kiabálós kórus is ráerősít.
Szerencsére a Godslave nem egy szimpla kópiabanda. A gitár alapvetően más hangon szólal meg: éneklősebb, dallamosabb (ha mondani kell valamit, akkor már inkább testamentes), a Straight Fire Zone-ban és a Show Me Your Scars-ban pedig gojirásan nyikorog. Ráadásul azt a tompa döndülő basszust sem halljuk, ami az Overkill muzsikájának az egyik védjegye.
Kedvenc nótám a Flap of a Wing, feltehetően ez őrizte meg a legtöbbet az előd Slavery power metalos örökségéből. A gitár úgy sír, ahogy kell – minden együttérzésem Manni Zewe-é. 🙂 A szóló alatt remekül fut párhuzamosan, a maga külön pályáján a két hathúros. Már csak ennek a dalnak a refrénjéért plusz fél pont jár a csapatnak. Az anyag legzseniálisabb pillanatainak pedig a már említett Show Me Your Scars közepén lehetünk fültanúi, amikor Michael Koch basszusa egy csellóval járja méltóságteljes táncát.
A legoverkillesebb nóta a középtempóból előbb egy szigorú, feszes témára, majd speedre váltó I Am What Is, de több nóta is. A két zenekar muzsikája közötti hasonlóság azonban így sem zavaró, az embernek csak akkor tűnik fel, ha kifejezetten keresi a párhuzamokat. Pár hete a Moonshine Zombies kapcsán már elsütöttem, hogy bárcsak a Danzig is valami hasonlóan élvezetes muzsikát produkálna soron következő albumán, úgyhogy maradjunk annyiban: Isten Szolgáinak idei alkotására Blitz-ék is büszkék lehetnének.
Leave a Reply