Ahogy nemzetközi viszonylatban, úgy idehaza is vannak olyan zenekarok, legyenek aktívak vagy akár inaktívak, amelyek iránt maximális elfogultsággal viseltetek, feltétel nélkül rajongok értük. Esetemben ez azt jelenti, hogy – és most hazánkra szűkítem le a kört – szinte első lépéseiktől kezdve követem pályafutásukat, minden kiadványuk a birtokomban van, adott esetben kalózanyagokkal is rendelkezem, mi több, a tagsághoz személyes jó viszony fűz. Ilyen például a C.D.T., a Gutted, a Sear Bliss, a Mood – a teljesség igénye nélkül.
A Fanatic Attack is ehhez a körhöz tartozik, annyi különbséggel, hogy csupán harmadik anyaguk, a 2012-es Fight for a Lie EP megjelenésekor csatlakoztam rajongóikhoz, elődeit, a Damned World-öt (2010) és a Septoxe-ot (2011) nem ismertem. Csak a rend kedvéért, a zenekar 2009-ben alakult, soraiban Pőcze Ádám gitáros/énekessel, Vatttay Péter gitárossal, Kuczkó Gábor basszusgitárossal, valamint Ploner Patrick dobossal, azzal a nemes céllal, hogy az old school thrash hagyományait ápolják. (Ennek az információnak a későbbiekben még jelentősége lesz). A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy élőben ismertem meg őket, amikor 2012 szeptemberében, Marcaliban, a Kék Madár klubban egy szenzációs koncertet adtak (ott jutottam hozzá az EP-hez), és a buli hatására váltam fanatikus támadóvá.
2013-ban adták ki az Attack from the Past (gyűjteményes, egyfajta korszakhatárt jelentő) demót, majd kerültek ezek után a Metal Ör Die Recordshoz. Summa summarum, a zenekar tette a dolgát, 2014-ben hozták ki első lemezüket, a Waiting to Rot-ot (ezt megelőzően rövid ideig Németh Péter gitárossal próbáltak), amelyet követően Pőcze Ádám Rettegi György énekesnek adta át a mikrofont, így 2015-ös alkotásuk, a II. már az új frontemberrel látott napvilágot. Koncertezés terén is viszonylagos aktivitást mutattak (közben Rettegi Gyuri kilépett), 2016-ban a Fantomania Ultrával rukkoltak elő (ezen Kuczkó Gábor vette át az énekes szerepkörét), majd mély hallgatásba burkolóztak.
Legalábbis a felszín alatt, mert a zenekar gyakorolt, írták dalaikat, valamint további személycserék zajlottak le náluk. Miután nagyon kedvelem őket és jó viszonyt ápolok velük, érzékenyen érintett Kuczkó Gábor két évvel ezelőtti távozása. Akkor egy kicsit megijedtem, hogy ez a lépés nem feltétlenül sül majd el jól és megérzésem félig-meddig be is igazolódott. Gábort Balogh Bence váltotta, illetve új énekest is avattak Földesi Imre személyében. Továbbá arra is felkaptam a fejem, hogy megváltozott a logójuk, mintegy jelezvén, hogy zeneileg itt valami teljesen más készül a próbateremben, mint eddig. Aztán Ádámtól megkaptam idei, harmadik lemezüket és minden világossá vált. (Az már csak mellékszál, hogy az albumon Wolf Péter kezeli a basszusgitárt.)
Tehát adott az új logó és egy jelentősen megváltozott tagság, ami értelemszerűen a zenei koncepció megváltozását is maga után vonja. Eleve intró-outró felépítése van a korongnak, ami azelőtt nem jellemezte őket. Ez talán lényegtelen, de az sokkal lényegesebb, hogy szakítottak az old school thrash-sel (helyesebben, az csak nyomokban fedezhető fel a zenében) és a black metal felé léptek, ami feltételezésem szerint Földesi Imre „számlájára írandó”. Ezt a megállapításomat támasztja alá Pőcze Ádám és Ploner Patrick játéka is. Nem hallgathatom el, hogy Imre előadását nem érzem elég markánsnak, ugyanakkor a hangja tele van gyűlölettel, itt-ott magasabb sikolyokat is hallat.
A dalstruktúrákat, sebességet illetően soha nem mondtak nemet a változatosságra, így az új album is messze áll az egydimenziós, az unalmas fogalmától, csak szokni kell, időt kell neki hagyni, hogy beérjen, hogy az ember hozzászokjon. Velem is ez történt, mert nagyjából az ötödik-hatodik hallgatás során bontotta ki erényeit az anyag (például nagyon jók Ádám dallamai), ezek után tudtam azonosulni a végeredménnyel. Legyen szó a Darkness Beyondról, a Stonewall Labyrinth-ről, a címadó szerzeményről, a The Voidról vagy a Fall of Westről, hangulatos nótákról van szó, maximálisan alátámasztják a zeneileg új utakra lépés (fejlődés) tényét, ami így, ebben a formában teljesen magától értetődő és elfogadható.
Talán a hangzás lehetne egy kicsit súlyosabb, keményebb, gondolom, az anyagi keretek adta lehetőségek nem biztosították a teltebb, brutálisabb megszólalást, ugyanakkor rossznak sem mondanám; maradjunk annyiban, hogy passzol a zenéhez. Plusz pont jár a borítóért, eddigi legjobb grafikájuk került a csomagolásra.
Ezt nyújtja a Fanatic Attack 2021-ben. Mindenképpen megérte a rá fordított idő; támogatásomról, lelkesedésemről továbbra is biztosítom őket.
Leave a Reply