Crowne: Kings in the North (2021)

A heavy metal/hard rock muzsika jó 50-51 éves története során bebizonyosodott, hogy Svédország minden stílusban otthon van, legyen szó melodikus rockról, doom, death vagy black metalról. Talán thrash-ben nem töltöttek be meghatározó szerepet, de pár kultikus bandát adtak a metal világának.

Jelen cikkem tárgyát illetően a dallamos rock/power metalnál horgonyzunk le. Ahogy az dukál, a kiadó részéről (Frontiers) fel kell hívni a figyelmet a bandára, illetve a kiadványra, kedvet kell csinálni ahhoz. Valahogy így: „A Crowne a legizgalmasabb szupergoup, amelyet valaha is létrehoztak a svéd dallamos hard rock színtéren. Az irányzat legkiválóbb zenészeiből álló, nagyszerű csapat jött össze, hogy egy abszolút vadállat lemezt készítsenek el. A Crowne zenéje e csodálatos tehetségek összejövetelének eredménye és zenei megvalósítása a Frontiers Records elnöke, Serafino Perugino szenvedélyes és felügyelő irányításával. Melodikus hard rock hatalmas dallamokkal, a muzsikusok olyan rock ’n’ rollt prezentálnak, mintha nem lenne holnap. Egészen egyszerűen fel fog robbantani, készülj fel arra, ami következik!”

Mindebből csak a tagság kilétére nem derült fény, ők pedig nem mások, mint John Levén basszusgitáros (Europe), Alexander Strandell énekes (Art Nation), Jona Tee gitáros/billentyűs (H.E.A.T.) és Christian Lundqvist dobos (The Poodles). Az íróasztal mögött kitalált és összerakott produkcióknak általában elsősorban üzleti jellegük van, egy-egy húzónév felhasználásával próbálják meg eladni azokat. Bevallom őszintén, John Levén személye miatt adtam egy esélyt az anyagnak, lévén a többi muzsikus zenekarát nem ismerem, soha nem hallgattam még azokat. Rögtön hozzáteszem, hogy nem a dallamos rock/metal a fő profilom, de időnként „rávetem magam” egy-egy lemezre, viszonylag tájékozódott vagyok, kiismerem magam az irányzaton belül.

Adott ugye Levén, mint a banda legtapasztaltabb, legismertebb arca, a végeredmény azonban távolról sem hordozza magán markánsan a Europe hatását, ugyanakkor nem tudom megmondani, hogy a többi csapatra jellemző stílusjegyekből gyúrták-e össze azt. Abszolút stimmelnek a hatalmas (nagy ívű) dallamok, a fogós refrének, ellenben a tálalás súlyosnak mondható, és a nóták is változatosak lettek. Azt nem tudom, hogy hátrány vagy előny, de nincs a lemezen lassú, könnycsorgatós ballada (az igazat megvallva, nekem nem hiányzik), és noha az utolsó Save Me from Myself tartalmaz lírai elemeket, távolról sem meríti ki az általam definiált fogalmat.

Ahogy fentebb említést tettem rá, a szerzemények a stílus adta keretek között, azokhoz viszonyítva széles spektrumot ölelnek fel. Súlyos pillanat, megközelítés (Perceval) éppen úgy hallható, mint zakatolós témákkal felvértezett darab (Sum of All Tears), Hammond orgonával megspékelt „dörgedelem” (Make a Stand), s mindezeket kiváló dallamokkal, refrénekkel fűzik össze. Megemlítem még a nyitó címadó szerzeményt, a kellemesen lüktető Sharoline-t, az Unbreakable-t, illetve a One in a Milliont, mint a tetszésemet maximálisan elnyerő tételeket. A zenészi teljesítményekre egyenként nem érdemes kitérni, mert mindannyian profin, hitelesen hozzák magukat, a hangzás pedig pengeéles, korszerű, minden igényt maximálisan kielégítő.

Nekem ezt a keresztmetszetet adta a lemez. Forradalmian újat, meghökkentőt senki ne várjon az anyagtól, a maga műfajában viszont egységes színvonalú, erős alkotás.

A cikk szerzője: Dávid László 842 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*