Chalice of Sin: Chalice of Sin (2021)

Na végre! Nagyjából ez volt az első reakcióm, amikor néhány hónappal ezelőtt megnéztem/meghallgattam a Chalice of Sin bemutatkozó lemezéhez készült felvezető videóklipet. Na persze nem a filléres költségvetésű, okkult szimbólumokban bővelkedő kisfilmtől voltam elájulva, mert az sajnos a párductestű boszorkányok kivételével nem túl sok vállalható momentumot tud felmutatni. A boldogságom valódi oka az volt, hogy Wade Black-et végre újra egy gyilkos metal nótában hallhattam, mert valljuk be nyugodtan, ilyesmire nem nagyon volt precedens az elmúlt bő egy évtized során. Ez pedig különösen fájó dolog volt a számomra, mert annak idején, amikor meghallottam az Crimson Glory zseniális Astronomica lemezét, egészen biztos voltam benne, hogy ez a csóka néhány éven belül meg fogja váltani a heavy metal világát. Ez végül nem jött össze neki, mert bár egy-egy remek lemezre még futotta a kezdeti lendületből a Seven Witches és a Leatherwolf soraiban, ám ezután komoly gellert kapott a történet.

Most inkább nem mennék bele az azóta készült albumok felsorolásába, maradjunk annyiban, hogy hősünk az elmúlt évtizedben alapvetően az ipari fémhulladék műanyag korongokba való préselésével volt elfoglalva. Némi egyezést mutat a sztori Tim „Ripper” Owens esetével, akinek szintén túl magasról indult a karrierje, és ezáltal nála is borítékolható volt, hogy onnan már csak lefelé fog ívelni a történet. Ripper becsületére legyen mondva, hogy Wade-del ellentétben ő soha nem adta a nevét igazán gyenge produkcióhoz. Lényeg a lényeg, Wade-nek úgy kellett már egy vállalható, tökös metal lemez, mint egy falat kenyér. Valószínűleg ő maga is kezdte érezni, hogy az utóbbi időben erőteljes kopásnak indult az ázsiója, mert végre összekapta magát, és egy gitáros cimborájával közösen megírt egy albumra való király heavy metal nótát. A Frontiers Records pedig szerződést ajánlott neki, ami mindenképpen örvendetes dolog, ám ennek is megvannak a maga hátulütői, de erről később. Először vegyük egy kicsit szemügyre, mit is hoztak össze a srácok!

A fent említett klipnóta baromi erősen indítja a műsort, a kezdeti szintiprüntyögésből egy olyan jó kis power metal zúzás kerekedik ki, amilyet már rég nem hallottunk Black úrtól. Nem olyan nagyszabású, mint a Crimson Glory, nem olyan körmönfont, mint a Leatherwolf, ám a maga misztikusan seggberúgós módján mégis azonnal kilóra megveszi a hallgatót. Wade rekedtes hangja pedig felteszi a koronát az egészre, a pofátlanul ragadós refrént például már a második körben simán együtt lehet dúdolni a mesterrel. Apropó, rekedtes hang. Lehetetlen nem észrevenni, hogy hősünk jóval karcosabban adja elő magát, mint bármikor korábban. Sokan nehezményezik ezt a változást, nekem viszont kifejezetten tetszik ez a David Wayne típusú orgánum.

A folytatással sincs gond, egymás után gördülnek le a futószalagról a jobbnál jobb dalok. A Great Escape akár a nyitónóta ikertestvére is lehetne, egy brutálisan fogós refrénnel felszerelt metal himnusz ez is. A szimplán csak Whisky címre keresztelt ivónóta katonás riffelése pedig simán elmenne Acceptnek is, az üvegszilánkokkal gargarizáló énekhangról már nem is beszélve. A dalszöveget olvasgatva egyébként a korábban említett hang-transzformáció okára is fény derül. Hát igen, a bourbon-nel történő torokápolás hosszútávon bizony megteszi a maga áldásos hatását. Mondjuk, a címadó nóta klipjét elnézve előttem alapból is egy ilyen vérbeli kocsmapult-támasztó, zsivány faszi alakja rajzolódott ki. Bírom az ilyen figurákat, a metalban meg különösen.

Hogy azért mégse legyen felhőtlen az örömünk, a lemez felénél betolakodik a képbe az Frontiers lemezszerződéssel járó árukapcsolás kötelező kelléke, nevezetesen Alessandro Del Vecchio. Alapvetően nincs gondom a palival, mert elég jó kis dallamos rock/metal albumok szoktak kikerülni a kezei közül, de ezt a kényszeres mindenhol ott lenni akarást a részéről nem igazán tudom hová tenni. Itt sem érte ám be a produceri szereppel, hiszen a basszusgitár mellett a billentyűs részeket is ő játszotta fel a lemezre. A bőgő még rendben is lenne, de azt a fránya szintetizátort mindenképpen el kellett volna rejteni előle a stúdió valamelyik félreeső szegletében. Az első pár nótában ugyan valamennyit hozzá tud adni a hangulathoz, de az Ashes of the Black Rose-ban hallható elcsépelt, bazári klimpírozás egyszerűen megbocsáthatatlan. Szegény Martin Andersen gitáros derekasan próbálja oltani a tüzet, ám hiába dobálja lapátszámra a kiváló riffeket, a hallgatónak a dal címéről óhatatlanul is a csilingelő billentyűhangok fognak eszébe jutni.

Ugyanezzel a módszerrel sikerült kihúzni a The Fight méregfogát is. Sajog a szívem, mert ezek akár kiváló dalok is lehetnének, de így csak simán jók. The Show-val ugyanez a helyzet, itt szintén rácsaphattak volna Alessandro kezére a dobverővel, egy határozott „Ne zongorázz már bele egy power metal nótába!” felszólítással. Ezek a momentumok ugyan egy kicsit árnyalják az összképet, ettől függetlenül azonban semmi gond ezzel a lemezzel, sőt! A nyitó daltrió mellett a misztikus hangulatú Miracle vagy a döngölős I Stand is kiváló bizonyítéka annak, hogy bőven van fantázia ebben a formációban. Na jó, a Nightmare is elég frankóra sikerült, ráadásul ez a nóta éppen Del Vecchio nélkül nem lenne az igazi, szóval tud ő csapatjátékos is lenni, ha akar.

Akik hozzám hasonlóan már éppen kezdtek volna lemondani Wade Black-ről, azok mindenképpen hallgassák meg a Chalice of Sin bemutatkozó albumát, mert minden hibája ellenére ez egy remekül sikerült visszatérés. Talán ha egy kicsit töményebb nedűt főztek volna nekünk a srácok, akkor magasabb pontszámot adtam volna, így viszont marad az erős négyes. De azért így is nagyon remélem, hogy nem egyszeri alkalomról van szó, és lesz még alkalmunk kortyolni a bűn serlegéből.

About Gabrielkiss 83 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*