Warfare, Mad Axeman, Sabbat

A 80-as évekbeli, nem hivatalos műsoros kazetták esetében (különösen a Music Boxnál/Vikingnél) megszokott volt, hogy a fő anyag mögé helykitöltőnek egy másik lemez néhány dalát is felvették. Amivel sok esetben kedvet csináltak egy addig ismeretlen zenekarhoz; máskor viszont kifejezetten B kategóriás bandák nótái voltak ezek – legalábbis akkor annak tűntek. Ma három ilyen helykitöltő anyagot veszek elő és törlöm le róluk több mint három évtized porát, pókhálóját.

Warfare: Pure Filth (1984)

A brit Warfare első nagylemezének – ha jól emlékszem – hat vagy hét szerzeményét a Possessed Seven Churches albumának „bónuszaként” szereztem be. Bevallom, akkoriban nagyon nem tetszett (egyébként Jeff Becerráék debütje sem), ma viszont már egész más füllel tekintek rá. 🙂

A szigetországi együttes 1982-ben, a N.W.O.B.H.M. mozgalom oldalvizén vett lendület. Az alapító énekes-dobos, Paul „Evo” Evans a metalt és a punkot akarta ötvözni, és ha azt vesszük, hogy angol csapatról van szó, és 1982-ről beszélünk, amikor a punk (második hulláma) még javában tombolt a La Manche csatorna túloldalán, nem is volt nehéz dolga. Az általam akkor megismert számok egyébként jobban passzoltak volna egy Venom album dalai mögé, hiszen a Warfare ugyanazt nyomja lájtosan, amit Cronosék is abban az időszakban. További hasonlóság, hogy a „kiscsapat” is ugyanúgy trióban produkálta ezt az eszméletlen csörömpölést (Evo mellett Gunner gitáros és Falken bőgős), mint a kecskefejes-pentagramos lobogó alatt tomboló Newcastle-i pionírok. Az énekstílus/szövegmondás abszolút punkos, a riffek időnként megfontoltabbak annál, mint amilyeneket velük egy időben a G.B.H. vagy az Exploited pengetett, máskor viszont egyenesen a speed metal térfelére lendül át a mutató.

Az anyag mai füllel teljesen rendben van, csupán egyetlen kisebb problémám akad vele: a muzsikának van egy kissé kellemetlen, ráspolyos felhangja, ami miatt se a punk, se a metal skatulyába nem passzol teljesen, de crossovernek sem mondanám. Még meghallgatás előtt ránézve a tíz tételt felvonultató számlistára, sok év kihagyás után egyedül a galoppritmusban riffelő Noise, Filth and Fury nem túl bonyolult refrénjét sikerült felidéznem magamban.

Furcsa, mert már a Total Armageddon képében elhangzik az első induló, programdal, amelynek fő mondanivalóját nem nehéz együtt ordítani a frontemberrel. Hasonló hangnemben folytatják a Let the Show Go On-ban is: a zenei alap erősen Motörhead-es, a refrén pedig, ha nem is fülbemászó, mindenesetre könnyen jegyezhető. A Rabid Metalnak különösen az instrumentális Collision káoszából előbukkanó nyitó riffje meggyőző, több nóta (Break Out, Dance of the Dead) viszont nem tűnik többnek szimpla tekerésnél. Az utolsóként elhangzó Rose Petals Fall from Her Face pedig finoman szólva nem az album legjobb szerzeménye, viszont anno komoly marketingértéke lehetett, hogy a komplett Venom vendégszerepel benne.

Evoék a 84-es debüt albumot követően, gyors egymásutánban további hat nagylemezt dobtak össze, majd a 90-es évek elején szögre akasztották hangszereiket. Csak 2015-ben álltak újra össze, és legutóbb négy éve jelentkeztek új nótákkal. A többi anyagukat nem ismerem, de a Pure Filth egy egyedi hangvételű, izgalmas kordokumentum.

Mad Axeman: Mad Axeman (1984)

A Warlocktól a Hellbound volt az első lemez, amit megszereztem. Akkoriban az volt Doroék legfrissebb anyaga, de sajnos nem igazán nyerte el a tetszésemet. A műsoros kazettán mögé felvett Mad Axeman dalok még kevésbé. Utóbbiak közül egyedül a Pearl Harbour nótát tartottam meg (a Hellboundról a címadót és az Earthshaker Rockot), és a két zenekar nálam egészen addig időzött a „csalódás”, illetve a „futottak még” kategóriában, amíg a Warlocktól meg nem jelent a True as Steel album, amiről 35 éves jubileuma okán hamarosan bővebben is megemlékezem.

Itt és most viszont nem róluk lesz szó, hanem a leverkuseni illetőségű Őrült Gitáros első és egyetlen nagylemezéről. Akkoriban harmad-negyed vonalbeli csapatnak könyveltem el őket, ám jobban megismerve az akkori felhozatalt és alaposabban elmélyedve az észak-rajna–vesztfáliai kvintett zenei világában, azt kell mondanom, hogy olyan nagyon nem is lógtak ki a sorból (lefelé).

Most, hogy egyben és többször is meghallgattam az albumot, pozitív irányba változott róla a véleményem. Egyrészt Uli Dreyer hangja kellően smirglis, férfias (metalos), és szerencsére a dallamokkal sem áll hadilábon. Másrészt a kissé retró, de fülbemászó gitárdallammal felvértezett Pearl Harbour-on kívül is van még jó nóta a korongon. Például a Come On and Feel It, amiről leginkább a korai Accept ugrik be.

Az ugyancsak Udo Dirkschneiderék zenei világát idéző címadóban egy kicsit túlzásba viszik az alcím (Coming Home) ismételgetését, és idegen tollakkal sem szégyellnek ékeskedni, a második nóta ugyanis a Sweet Hell Raiser-ének majdnem eredeti-hű tolmácsolása. A Bastardot és a Magic Lips első felét is egy kicsit lomhának, öregesnek érzem, ráadásul előbbi nótában a kórust sem énekelik ki rendesen; az utóbbiból kibontakozó, kapkodósan gyors téma szerencsére valamennyire helyrerakja a vérnyomásunkat, a befejezéssel pedig egyenesen mosolyt csalnak a hallgató arcára. A Double Cheatin’ Girl-lel a korszak bulibandái között igyekeznek megvetni a lábukat (ami szerintem nem áll annyira jól nekik), a vágtázó ritmusért és a gitárdallamért azonban itt is plusz piros pont jár. Emlékeim szerint anno ez a hét szám volt meg a lemezről. A maradék három közül kellemes pillanatokat szerez a lírai Sometimes, és az albumot záró Too Late to Run-ban is vannak értékes momentumok, például a refrénben egymásnak felelgető énekes és kórus, amit egy bizonyos ponton szimpla dob-basszus kísérettel is előadnak.

A Mad Axeman-nek rövid pályafutás adatott: a debütöt követően egyetlen EP-t (Hell Raiser – 1985) tettek le az asztalra, majd rá egy évre fel is oszlottak.

Sabbat: History of a Time to Come (1988)

Erről az albumról mindössze két vagy három szám kapott helyet valamelyik másik zenekar műsorosának végén. Akkor nagyon nem tetszett, gyorsan fel is vettem valamit a helyére. Amit megjegyeztem belőle, és ami alapján utóbb be tudtam azonosítani, az Martin Walkyer egyedi szövegmondása, ahogy megnyomja a sorok végét, ahová így mintha plusz „a” hangok kerülnének (pl. „at handda”, „poisonna”). A frontember orgánuma nem a kedvencem és a sound is lehetne vastagabb, de maga a zene – mai füllel hallgatva – kifejezetten tetszik. Kellemesen súlyosak, karcosak a riffek a háttérben; a műfaj elvileg thrash, a Sabbat zenéje azonban jóval túlmutat az irányzat keretein. Középtempóiról sűrűn jut eszembe például a Celtic Frost, a gyors részek pedig simán megfelelnek a speed metal kritériumainak. A középpontban természetesen a frontember hangja szól, az adja a leginkább egyedi ízt a csapat muzsikájának.

A három Sabbat album érdekessége, hogy a hathúrosból az az Andy Sneap csalja elő a hangokat, aki az elmúlt negyedszázadban zenei producerként vált világhírűvé, 2018 óta pedig a Judas Priest turnégitárosa. A History of a Time to Come különlegességét pedig többek között az adja, hogy Valkyer több dalban is különböző karaktereket (Mefisztó, Isten, angyalok, Faust) személyesít meg, akik érvelnek, vitáznak egymással.

Ma már nem is értem, hogy annak idején miért nem jött be az anyag: talán mert nagyon más – sűrűbb, sötétebb – volt, mint az a zene, amihez passzították. Már az intrót követő A Cautionary Tale is kifejezetten tetszetős darab, egyik kedvencem a lemezről, két másik favoritom, a Behind the Crooked Cross és a Horned Is the Hunter viszont csak később kerül sorra, azokat a 80-as évek végén biztos, hogy még nem hallottam. Utóbbiban a „This is my history” és a „Gods of yesterday” sorokat körülölelő, vontatott tempó jelenti számomra a csúcspontot, az I for an Eye-ból pedig a vége felé felcsendülő, kissé retrós, Brocas Helm-es, Manilla Road-os hangulatú gitárdallamot említeném, mint különösen tetsző részletet.

Az instrumentális Dead Man’s Robe-ban némi Metallica- és Show No Mercy-korszakos Slayer-hatás is tetten érhető: előbbi csapat az akusztikus intróról, míg utóbbi a szapora basszushangokat követő felpörgésről jutott eszembe. Na és persze a The Church Bizarre-nak keretet adó tömeghipnózisnak („Hallelujah, brothers! Praise the Lord!”) is rendre a hatása alá tudok kerülni. 🙂

Úgyhogy jó kis lemez ez, a cikkben ismertetett anyagok közül a legjobb, stílusában és hangulatában is egyedi alkotás. A rá következő, 1989-ben napvilágot látott Dreamweaver-be is belefüleltem, de annak a meghallgatására még nem tudtam rávenni magam. Walkyer, mint tudjuk, ezt követően a Skycladben folytatta és tett szert még szélesebb körű ismeretségre, Sneap pedig először a Sabbatnál is rövidebb karriert befutó Godsendben, majd a Hellben és a The Scintilla Projectben igyekezett a gitár húrjain kifejezni érzéseit, gondolatait.

A cikk szerzője: Coly 1110 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*