Thy Catafalque: Vadak (2021)

Azt tudtátok, hogy Nemere Istvánról teret neveztek el? Nem tudnám pontosan megmondani, hol van, de a metró is megáll ott, akkor pedig lennie kell valahol. Legnagyobb valószínűséggel a kupolavárosban, vagyis a Kátai-művek legújabb lemezének közepe táján.

Mostanában azt vettem észre magamon, hogy amikor új TC album tűnik fel a kanyarban, átfut rajtam egy enyhe, aggodalmaskodó félelemérzet. „Mi van, ha most… ha most lesz vége? Ha most nem fog tetszeni? Előbb-utóbb jönnie kel a kiábrándulásnak, mert az mégsem természetes állapot, hogy csak jó lemezek születhessenek ezen a néven. Vagy igen? Túl szép ez az egész ahhoz, hogy örökké tartson.” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem most is, amikor pár nappal a hivatalos megjelenés előtt a kiadó kitette a teljes albumot – amire persze azonnal rávetettem magam. Két végighallgatás után elsimultak a ráncok, kezdtem visszanyugodni. Talán tényleg nem tart semmi sem örökké, de a csalódás a Vadakkal sem jött el.

Mostanában úgy vagyok már a Kátai szerzeményekkel, hogy elsőre azt mondom rájuk: húú!… ez okés… nagyon jó…, de nem érzem azt, hogy úgy taglózott volna le, mint régen, mondjuk, a Rengeteg bármelyik kiragadott részletével – aztán ahogy a különböző hangulatú és hangszerelésű darabok felsorakoznak egymás után, és többször is végigvonulnak előttem, rendre a földön találom magam. És úgy néz ki, most a Vadak is fölém fog kerekedni, mert bár még csak az elején vagyunk a „küzdelemnek”, már most vesztésre állok. Valójában esélyem sincs.

A promószöveg szerint ez a Thy Catafalque legszínesebb albuma. Ez igaz, mert színes, amennyire csak lehet, de a korábbiak is azok – még egymáshoz képest is színesek. A többi TC albumhoz hasonlóan a Vadak is sajátos hullámzásával hódít, részekből egybetapasztott egységként működik. Egy-egy szám alapján alig nyílik rálátás. Összességében, hunyorogva nézve én egyetlen árnyalatot látok, ami ezer részből áll, mégis homogén. Van egy átlaga, egy végösszege, ami nagyon konkrétnak tűnik, de nem osztható semmivel, csak saját magával. A Vadak a metalzene koordinátarendszerének azon tartományában van, ahol nem érvényesek a matematika törvényei, így józan ész helyett csupán benyomásokra tudok hagyatkozni.

A Vadak bizonyosan metalosabb hangvételű lett, mint a Naiv, de a TC legkönnyedebb tétele is itt kapott helyet. Metal oldalról nézve élesre fent thrash dominanciát érzékelek benne, de a nosztalgikus, puhább szegmensek is ugyanannyi részt kérnek maguknak az egészből. Számtalan hangszer és hangszín kavalkádja bomlik ki a hatvanpercnyi játékidő alatt, és minden eddiginél több közreműködő hathatós segítségével áll össze az album a megszokott hangulati motívumok anyatej-meleg keverékévé.

A Rengeteg borítóján emelkedő erdő veszélyes helynek tűnik, szigor hasít a levegőben. A lándzsahegy-fák sorfala fölött a napfény is lelassít, visszavesz a fényerőből. Rohannunk kell az életünkért. A Vadak frontjáról ránk néző hölgy higgadtsága az előtte elterülő dombokban született. A bükki erdő ellentéte a másiknak – ez élettel teli burjánzás. Mindez a zenében nem jelent ekkora különbséget, mert a mentalitás lényege nem sokat változott, csak az eszköztár bővült. A témák áramlásának logikája a TC totemállatának viselkedését utánozza: olyan, mint egy szarvas, ami ösztöneinek engedelmeskedve ural hegyet-völgyet, eltűnik a fák közt, követjük csapását. Bentebb csalogat, szétfoszlik, egy réten látjuk viszont, de közeledtünk neszére újra beveti magát a rengetegbe és köddé válik. Nem a zsákmány elejtése a cél, hanem hogy a kiszemelt préda mindig fókuszban legyen, vagyis vezessen valami felé, amiről csak akkor derül ki, mi az, amikor rátalálunk.

Az előzetesen közzétett Szarvas tetszetős kezdésnek tűnt. A rövid gitárszólóval is ékeskedő dal meggyőző volt, de nem vitte le a fejemet. Kényszeresen visszatértem rá többször, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem tudom kiűzni a fejemből. Valahol félúton belém itta magát. Hasonlóan vagyok a többi tétellel is – lassan kedvencemmé válik mind –, és nem tudom megindokolni egyiket sem.

A lombkorona árnyékában megpróbálok felidézni néhány emléket. A címadó eleje egész biztosan inkább thrash, mint bármi más, de mire ezt leírom, már máshol járunk, a majdnem néma csendben, amiből népzenei ritmusok vezetnek ki, amelyek éppúgy lehetnek magyar, mint más népek ritmusai. Mi persze magyarnak halljuk, és talán mi halljuk jól. Hegedűvel kísért folk/metal/doom/ isten tudja, micsoda lesz végül belőle, ami ha elsőre nem is, idővel feltárja minden titkát. Talán csak mert már rég vártam egy hosszabb lélegzetvételű dalra, nekem a Malmok járnak jut róla eszembe – és ahhoz is idő kellett, hogy áttekinthetővé váljon.

A Móló is a thrash fénykorát idéző témával indul, de ez is hamar kifolyik medréből, ahová aztán vissza-visszatér. John Carpenter synth-wave hullámai is megérkeznek, retró jelleget adva a tíz perc hosszan vízbenyúló szerzemény középrészének. A Gömböc és Az energiamegmaradás törvénye szögelés és fűrészelés közepette emelkedik túl műfajokon. Ez utóbbi egyébként techno-thrash gyöngyszem, aminek a vége egy másik világba lóg át.

Aztán itt van kupolaváros, amelynek metróállomásán – egy megállóval a Nemere tér előtt – különös beszélgetésbe csöppenünk. A dal álmodozó, utaztató ütemben zötykölődi körül a titokra kíváncsiakat, én pedig három percig egy homályos képű tévéfilmet képzelek magam elé, a nyolcvanas évekből. Az Irénke dalában a kiscsikó galoppja és örömtánca amennyire felszabadult, annyira felemelő is, szinte hazafias – a szónak legnemesebb és legtisztább értelemében. Nemcsak a TC mércéjével mérve könnyed darab ez, hanem úgy általában véve sem túl metalos, mégis idevalónak tűnik. A Piros-sárga ős-metalja eleinte homályos folt volt előttem, de gond egy szál se, korábban a Szarvas is az volt.

És így tovább. Nem lehet persze szó nélkül hagyni Horváth Martina Veronika csodás hangját a Köszöntsd a hajnalt-ban és a Zúzmarában, Veres Gábor énekét a Mólóban, Vörös András közreműködését a Piros-sárgában. Kiemelkedő pillanatok ezek is. Akadnak még a lemezen további részletek és emlékek, de felesleges mindet tanúként beidézni. Az életmű gerincét ismerők pontosan tudják, hogy Tamás – válogatott segítőivel – ugyanazt csinálja már évek óta, mégsem ismétli önmagát. Helyesbítek: mást sem csinál, mint magát ismétli, mégsem tud unalmas lenni. Engem biztosan nem untat azzal, hogy pár tucat szó sorrendjét variálja, mert izgalmas mondatokat rak ki belőlük. Aki fogékony ennek nyelvtanára, az hamar ráérez zenéje szépségére, akitől pedig eleve idegen, az most sem fog megbarátkozni vele. Azóta, hogy elhagyta a hosszú hajat, inkább tűnik kortárs költőnek, semmint riffeken agyaló rockzenésznek. Zenéjének lényege pedig pontosan e két véglet középértéke: hangszeres költészet hat húrra, kétlábdobra és sok minden másra. Amikor értékelnem kell a Vadakat, könnyedén kiosztom rá az öt csillagot, amivel egyrészt magát a zenét díjazom, másrészt pedig azt az intelligens harcmodort, amivel maga alá gyűrt.

 

About Bársony Péter 71 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*